péntek, november 07, 2003
esz-kéj-i-i-dáblejú-áj-ef-ef ismétli itt a benti hangfal, ami azt jelenti, hogy a következő számra ugrálni fogok (SPIDER), vagy legalábbis intenzíven mocorogni a széken, mint a férgeskutya a szőnyegen, csak én a fejemet is ingatom közben és néha a kezemmel is kalimpálok mindenfélét.
ritmusra nehéz gépelni, főleg, ha gyors az a ritmus...
ritmusra nehéz gépelni, főleg, ha gyors az a ritmus...
csütörtök, november 06, 2003
szerda, november 05, 2003
Életjel 2
Telefoncsörgés. Anyám el, felveszi a telefont. - Igen, máris adom - mondja, és nyújtja a kagylót.
- Halló, tessék.
- ???
- Halló, nem hallom, ki beszél?
- Detti vagyok.
... (röpke fél óra)
Életjel
Hali!
Hát igazad van tényleg eltűntem. A munka hőse szerepében tetszelgek. Ezer konferencia, cikk, kollaboráció, már egy kicsit kezdem unni. Azt nem tudom, hogy mondtam-e már, hogy a kis versenygépemet megdurrantották az egyetem elől, így egy fék nélküli kölcsön MZ-vel döngetek.
Szóval egy igazi lúzer kezdek lenni! De legalább a kedvem jó.
Sajnos a focipálya némi fűtani hiányosságban és vakondtúrás overexpresszióban szenved. Remélem tavasszal majd végre gatyába rázzuk!
Üdv: Szucimama
Kavarognak, kergetik egymást, és mindegyiknek akkora súlya van, mindegyik olyan nehéz, csoda, hogy ilyen fürgén kergetőznek. Irtó érdekes, ha képes az ember őket kívülről szemlélni, hogy ezek a gondolatok, emlékek, döntések, okozatok, konklúziók súlya nem is az ember fejét nyomja, pedig hát ott születnek meg, hanem rátelepszik a bordákra, mintegy egyre szorosabb fűzővé állva össze.
Kicsi vagyok, éhes vagyok, fázok.
Egyre kisebb.
Kicsi vagyok, éhes vagyok, fázok.
Egyre kisebb.
Holnap délután ráérsz megnézni velem azt az NDKs filmet? Ma este érkezem, péntek délelőttig vagyok.
Persze, majd úgy intézem. Nézek mozit, és hívlak.
Ügyes lány vagy, ezt szeretem benned. Várom hívásod.
Ahhoz képest, hogy pénteken még mentők vitték be a kórházba, ma felutazik több, mint 200 km-et egy akkora hassal. Nem vagy semmi, öreglány :)
Persze, majd úgy intézem. Nézek mozit, és hívlak.
Ügyes lány vagy, ezt szeretem benned. Várom hívásod.
Ahhoz képest, hogy pénteken még mentők vitték be a kórházba, ma felutazik több, mint 200 km-et egy akkora hassal. Nem vagy semmi, öreglány :)
kedd, november 04, 2003
Amik kiakasztanak 1. rész - Felelősség avagy a kisherceg dilemmája
Valamit valamiért.
Felelősség egy másik emberért. Több másik emberért. Barátokért. Családtagokért.
Ott van Vivi, akivel (ez tényleg észveszejtő) csak nekem jut eszembe verseket meg meséket olvasni (egy mondat vagy versszak a tiéd, egy az enyém), beszéltetni, meséltetni. Vivi, aki másodikosként bekerült az iskolai rajzkörbe. Vivi, akinek másodszor volt idén nyáron fényképezőgép a kezében, és olyan képeket csinált Móni kislányairól, hogy eldobtam az agyamat (nyolc évesen ilyen porték, megadurva). Vivi, aki most már nem bújik be a szekrénybe, ha idegen jön.
Ott van aztán apám, aki tavaly karácsonykor a kezembe adta nagyanyám pötyögős írógéppel írt 44-45-ös visszaemlékezéseit, a gettót, a menekülést, nagyapám heroinista életét, majd öngyilkosságát. Apám, aki nem sokkal előtte kijelentette, hogy igazából sokat gondolkodott nagyapám megoldásán, és igazából sokszor kedve lenne követni őt. Apám, aki annyit csalódott az emberekben, hogy igazából nincs senki, akivel beszélgetni tudna, mert tudja, senkit nem érdekel az, amit mond, és igazából így már őt sem érdekli az, amiről a másik beszél. Apám, akivel nagyokat tudunk hallgatni, nagyokat tudunk enni, nagyokat tudunk utazni, nagyokat tudunk boxolni, nagyokat tudtunk és talán még mindig tudunk nevetni, és tudjuk élvezni a semmi csöndjét, a magányt, a könyv vagy az újság ízét, az ezeréves templomromot, a várudvarból ránkköszönő harsonásokat, az utat, a sebességet, szacsmót és a zokogó trombitáját, a ligetben csillogó hajnali párát...
Felelősség egy másik emberért. Több másik emberért. Barátokért. Családtagokért.
Ott van Vivi, akivel (ez tényleg észveszejtő) csak nekem jut eszembe verseket meg meséket olvasni (egy mondat vagy versszak a tiéd, egy az enyém), beszéltetni, meséltetni. Vivi, aki másodikosként bekerült az iskolai rajzkörbe. Vivi, akinek másodszor volt idén nyáron fényképezőgép a kezében, és olyan képeket csinált Móni kislányairól, hogy eldobtam az agyamat (nyolc évesen ilyen porték, megadurva). Vivi, aki most már nem bújik be a szekrénybe, ha idegen jön.
Ott van aztán apám, aki tavaly karácsonykor a kezembe adta nagyanyám pötyögős írógéppel írt 44-45-ös visszaemlékezéseit, a gettót, a menekülést, nagyapám heroinista életét, majd öngyilkosságát. Apám, aki nem sokkal előtte kijelentette, hogy igazából sokat gondolkodott nagyapám megoldásán, és igazából sokszor kedve lenne követni őt. Apám, aki annyit csalódott az emberekben, hogy igazából nincs senki, akivel beszélgetni tudna, mert tudja, senkit nem érdekel az, amit mond, és igazából így már őt sem érdekli az, amiről a másik beszél. Apám, akivel nagyokat tudunk hallgatni, nagyokat tudunk enni, nagyokat tudunk utazni, nagyokat tudunk boxolni, nagyokat tudtunk és talán még mindig tudunk nevetni, és tudjuk élvezni a semmi csöndjét, a magányt, a könyv vagy az újság ízét, az ezeréves templomromot, a várudvarból ránkköszönő harsonásokat, az utat, a sebességet, szacsmót és a zokogó trombitáját, a ligetben csillogó hajnali párát...
Nem vagyok egyedül.
Ez most egy ilyen labilis időszak.
...érzem, hogy nemsokára összeszedem magam. csak azt már senki nem győzi kivárni...
...En is bekattantam a mult heten. Neha kijon a kisordog. Mi a hazszamod? Na, megyek, mint a meri popinsz. Nem is vagyok normalis. Eva, vigyazz a mackodra. Ha jofiu, ne legy kegyetlen hozza...
Na, végülis a tegnap este egész jól alakult, hisztisliba énem kicsit lenyugodott, bár izgult azért, amikor ... de ezt majd később. Szóval Nusival megnéztük a Charlie Parkeres előadást, ami nekem iszonyatosan tetszett, főleg a Cortázár részlet, az istennel, aki nem tudott szaxofonozni. Azt a könyvet meg kell szereznem. Muszáj. De az Esterházy-idézet is irtózatosan jó volt. Frappáns, városimádó, őszinte. Jaj, nagyon tetszett. (mint az imént kiderült, főnököm ezalatt magával Esterházyval vacsorázott :) Egyébként voltunk vagy huszan a harmincfős teremben, szóval majdnem teltház volt :) Hazafelemenet gondoltam egyet, ha már az andrásiúton vagyok, benézek az aradiba, odaállok az ajtóba, odanyomom az orrom az üveghez, miközben azt kopogom: MEGLEPETÉS. De csiburáska, úgy tűnik, egy igen kicsiny állat, medve nem hallotta a kopogását, így aztán csibu egyre lohadó mosollyal próbált hol kopogni, hol telefonálni, míg az a bizonyos bozontos ki nem bújt az irodájából. Így aztán, végülis, a meglepetéskommandó sikeresnek bizonyult (we worked hard :)
hétfő, november 03, 2003
Karácsonyi ajándék-lista
Szeretnék egy mindentlátó-szemüveget (bármikor fel- és levehetőt), amivel belelátnék mindenkinek (akire csak kíváncsi vagyok) a szívébe meg a fejébe, hogy tudjam mit érez, mit gondol. És persze kérném szépen hozzá az empátia-szatyrot, és a türelem-kosarat is, hogy beleférjen mindaz, amit látok.
Pi
From: FabianMarconi (fmarconi@mit.edu)
Organization: MIT Media Lab
Date: Thu, 26 Mar 1998 07:54:46 -0500
>> Does anyone know anything about Maximillian Cohen?
Ah, yes. Max Cohen is a real living legend in computer science, the renegade number theory genius who dropped out of Columbia ten years ago and has built a big homemade supercomputer in his apartment in NY Chinatown. His mission is to predict movements in the NY Stock Exchange. Cohen believes that any system complex enough to be "chaos" must have a natural order within it, and that this order can be cracked by number theory. I've heard he is getting close. His senior thesis, in which he proposed the idea, was published by Horizon and became a sort of collector's item and running joke among Wall Street types. But last year, a stockbroker at Lancet-Percy somehow got hold of some of Cohen's stock picks and played the market with them...just before the big Asian downturn last year. Butterfly effect? You decide. Cohen is also supposed to be a migraine sufferer, and very shy. Somepeople say he is really crazy. I guess time will tell if he's a genius or just another obsessed dropout.
If anyone knows more about Max Cohen or his work, tho, please let me know.
From: FabianMarconi (fmarconi@mit.edu)
Organization: MIT Media Lab
Date: Thu, 26 Mar 1998 07:54:46 -0500
>> Does anyone know anything about Maximillian Cohen?
Ah, yes. Max Cohen is a real living legend in computer science, the renegade number theory genius who dropped out of Columbia ten years ago and has built a big homemade supercomputer in his apartment in NY Chinatown. His mission is to predict movements in the NY Stock Exchange. Cohen believes that any system complex enough to be "chaos" must have a natural order within it, and that this order can be cracked by number theory. I've heard he is getting close. His senior thesis, in which he proposed the idea, was published by Horizon and became a sort of collector's item and running joke among Wall Street types. But last year, a stockbroker at Lancet-Percy somehow got hold of some of Cohen's stock picks and played the market with them...just before the big Asian downturn last year. Butterfly effect? You decide. Cohen is also supposed to be a migraine sufferer, and very shy. Somepeople say he is really crazy. I guess time will tell if he's a genius or just another obsessed dropout.
If anyone knows more about Max Cohen or his work, tho, please let me know.
...van amit nem gyógyít meg az idő sem, de kezeli minden nap...
visszavonom. nem volt kár. csak most nehéz, nekem most nagyon nehéz.
de majd csak lesz valahogy.
te csak ne robbants fel mindent magad körül, csak mert szar napod volt!
türelmetlen vagyok, és mohó.
és jókedv-függő, piszkosul.
Keep on walk by
To a brighter day a better day
Keep on walk by
The sun reheals my soul
visszavonom. nem volt kár. csak most nehéz, nekem most nagyon nehéz.
de majd csak lesz valahogy.
te csak ne robbants fel mindent magad körül, csak mert szar napod volt!
türelmetlen vagyok, és mohó.
és jókedv-függő, piszkosul.
Keep on walk by
To a brighter day a better day
Keep on walk by
The sun reheals my soul
Vasárnap
Fájok. Megint. Piszkosul. Padló.
Olyan ez az egész, mintha belül be lennék drótozva. Sok-sok elvarratlan, leszigeteletlen drót gabalyog idebenn, és hogy ne szúrjanak, sikerült találnom egy olyan pozíciót, hogy a lelkem összekuporodva, lábakat átkulcsolva éppen elfér, nem ér hozzá egyik dróthoz sem. Hát igen, csak ha megmozdul, rögtön belémered néhány. És a drótot kitépni is irtózatosan fáj.
Kár volt megmozdulni...
Nem, ez nem kényelmi szempont. A kényelmetlen és a majd belegebedek között azért van egy pár fokozat.
Tudom, hogy mivel magamból indulok ki, iszonyat sokat várok el mindenkitől, hátmég... Kibaszott elvárások. Hogy utálom őket, ha velem szemben támasztják őket. Próbálom az enyéimet lenyomni, visszatuszkolni, és elég lenne a másik részéről egy apró gesztus, hogy ott is maradjanak, de...
Olyan most, mintha a tipikusszingli kultúrdzsanki, aki már egy ideje teljesen jól elvan magával és a palackból kiengedett, iszonyatosan szeretetéhes és a másikhoz túlzottan ragaszkodó énem nekifutásból összecsattant volna, és most még nem ért ki a mentő a helyszínre...
Szombat
Honnan kerültek elő ezek az irtózatosan gyönyörű sárgászöld színek? Hol voltak eddig? Vagy csak itt, a kutyadöglesztőnél ilyen varázslatos az erdő? Csak itt ilyen méregzöldek a mohák, hihetetlen világoskékes-zöldek a zuzmók, rozsdássárgás az avar és eszement sárgászöldesek a levelek?
Kultúrdélután Zsófival: Pedrazzini a Nemzetiben, Mai Manó a Mai Manóban, Aranyfácán a Szimplában.
Halott egy este a belvárosban. Nincs meg a csakra, sőt, sehol semmi, sehol senki. És csak esik, egyre csak esik, visszalopva a semmit a sztrapacska-álom révületébe.