ha most

"Ha most lennénk egyetemisták, sztem már rég ismernénk őt. A gonnok boltja mellett."

Ha most lennénk egyetemisták...

Olvasva azt, hogy focidrukkerek buzizzák le a HaHásokat, elgondolkodtam azon, mi lenne, ha...

Egy biztos, iszonyat dühös és frusztrált lennék attól, amit most művelnek. 

A tehetetlenségtől.

Lívia meg bépé unszolására lettem még elsőévesen én is Hökös, meg mert amúgy is már a gimiben is diáktanács-képviselő, aztán meg Judittal diákpolgármester voltam, szóval valahol mindig is bennem volt ez a "ha nem áll fel senki képviselni az érdekeinket, akkor majd felállok én" típusú kivagyiság. Még beszédet is mondtam pár iskolai ünnepélyen, igen, én. Van róla kép is, nem tudom, ki csinálta, de benne van az albumomban. Zöld farmerben és a nőverem által kötött barna pulcsiban állok Leibinger és a polgármester előtt az udvaron, és persze a Martens félcipőben, mert akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy az micsoda. Anyámnak sem, a cipőboltos a körúti Salamanderben meg meggyőzött minket, hogy ez egy strapabíró cipő, és még a talpa is saválló - egy kémiafaktosnak ez igazán nem hátrány. A fémbetétről, becsszó, nem tudtam. 

Na a lényeg, hogy tutira Hökös vagy Hahás lennék, vagy valami ilyesmi, és akár ugyanazt a külügyi biztos szerepkört vállalnám be, mint annó tettem, decemberben tuti aktivizáltam volna magam. 

Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy a focirajongók mit szólnának a Martens félcipőmhöz.

Az ókori egyiptom napi öt debenből

Még ezer éve volt az az egyiptomos előadás a leideni történelmi múzeumban (két éve, úristen), amikor ezt a könyvet vettem. Azóta nem tudtam elolvasni, pedig szuper jó, csak valamiért nem tudtam haladni vele (persze közben a Katedrálist meg a folytatását is kiolvastam, de erről még írnom kell).
Na de most nekikezdtem újra, és tetszik. A könyv a II. Ramszesz uralkodása alatti Egyiptomi Birodalmat mutatja be, és (mint a sorozatbeli társainak is) az a koncepciója, hogy egy időutazónak úgy mutassa be az adott eltűnt kultúrát az adott időben, mint egy Lonely planet: mikor érdemes utazni, hogyan lehet oda eljutni, mit érdemes megnézni, milyen az egészségügyi ellátás, hol érdemes egy jót enni, stb. Irtó vicces és érdekes egyben, piszok nagy kihívás lehetett ezt így megírni.

Amúgy ahogy olvasom, egyre jönnek elő az egyiptomi utazás élményei. Meg amik ahhoz kapcsolódnak.
Hm, nagy levegő, na jó, akkor most elmesélem, ami előjött. Vigyázat, comingout, az összes érdektelenségével. Én szóltam.
Szóval érettségi után nem vettek fel biológusnak, mert akkor Szegedet írtam be, és abban az évben ott volt magasabb a ponthatár, de biosz-kémia tanárnak igen, az ELTE tanárképzőre. Na de oda én mégsem akartam menni, így aztán anyámék szemfüles észrevételének köszönhetően átjelentkeztem vegyésznek az ELTE TTK-ra. Merthogy abban az évben sokkal kevesebben jelentkeztek, így a hivatalos felvételik után rendeztek egy "pótjelentkezést", ami azt jelentette, hogy aki kémiából felvételizett valahova, és 72 pontnál többet ért el összesítve (a 120-ból!), azt átvették vegyésznek. Kvázi felduzzasztották selejttel az első évfolyamot, hogy megkapják a fejkvótát. Kemény volt az az év, nagyon sokan voltunk ott olyanok, akik biológusok akartunk lenni, de egy évig nem akartunk csak úgy lébecolni, na meg azt az egy év vegyészetet be akartuk számíttatni a következő felvételin, hogy csak bioszt kelljen már tanulni (mint pl Ádám és Bea a későbbi biológusok közül). Durván megszívattak minket az oktatók, sokan lemorzsolódtak az első félév után. Én az első év végéig bírtam, minden vizsgám sikerült végül, a szervetlen kémia szigorlatot kivéve. Amiből nem mentem el aztán uv-ra, mert ad1 már megkaptam a felmentést a kémia felvételi alól, ad2 az utóvizsga az egyiptomi utazás napjára esett.
Merthogy nemcsak a kémia-felvételi elfogadása miatt érte meg ez az egy év, megnyertem az ELTE HÖK egyiptomos pályázatát. Egy dolgozatot kellett beadni magyarul és angolul az ókori Egyiptomról, és csak egy oda-vissza repülőjegyért cserébe egy kéthetes fullextrás programot adtak. Annyira kevesen jelentkeztünk egyébként, hogy a csoportot HÖKösökkel duzzasztották fel fullra.
Nem is emlékszem, hány egyiptológus szakos volt velünk, de annál durvább élményben talán sosem volt részem, mint amikor Botond a karnaki templom falán lévő hieroglifákat olvasta fel nekünk, vagy amikor a még eredeti színű festett oszlopokat néztük az egyik fedett oszlopcsarnokban.
Asszem a részletes emléközöntől mindenkit megkímélnék, egyrészt mert iszonyatos hosszúra nyúlna ez a poszt, másrészt meg kit érdekel, hogy a pécsi jogász hökös fiúk miatt kaptak a lányok vadiúj légkondis szállást, vagy hogy Líviával azért vodkáztunk be az ötödik napon, mert körülöttünk ugyan mindenki fosott, de mi az érkezés óta nem kakáltunk.
Bejártuk a must-see helyeket, voltunk a piramisoknál, Karnak, Luxor, Asszuán, elvittek minket a Sínai-félszigetre valami katonai emlékhelyre, voltunk Alexandriában az egyetemi luxushajón, ahol hastáncos adott műsort a fiúk nagy lelkesedésére. Persze volt protokoll-műsor is, voltunk a kairói egyetemen, ahol beszédet tartott nekünk a rektor, de abszolút a tűréshatáron belül volt.
Fura, mert annyira élénken él bennem, hogy mennyire naiv voltam még akkor, hogy a társaság nagy része (vagyis inkább az értelmesebb és szimpatikusabb része) százszor jobb volt angolból, a beszélgetések egy részébe nem tudtam belefolyni, hogy kihagytak a teraszos drugs and booze estékből, mert én nem vagyok olyan. Igazából sokszor eszembe jutott, hogy kár, hogy nem pár évvel érettebben mentem el arra az útra, valahogy sokkal több volt abban a társaságban, mint amennyit én akkor befogadni voltam képes. És a legfurább az, hogy ez az érzés jön elő, ha ezt a könyvet olvasom.

európa kiadó

Tegnap itt voltam, és többször az eszembe jutottál. Végülis alig 14 éve volt. :)
ez egy övön aluli levél volt. egy hete írta zerge.
életem első szigete volt illésgabóval, paszkállal és zergével.
mire az európakiadó koncert elkezdődött, zerge kivételével mindhárman beálltunk a sebtiben ledöntött sör-unikum köröktől. egy számra emlékszem csak, majd arra, hogy mindhárman a fűben fekszünk, és zerge adogatja nekünk a zsebkendőket. elmondása alapján a nagyszínpadtól ötméternyire a placc közepén nekiálltam pisilni, de ezt hálistennek a memóriám törölte. akárcsak a teljes koncertet, meg még ami a fűben fekvésig történt - egy-két órát talán.
amikor összeszedtük magunkat, nem mertem hazamenni, még éreztem, hogy nagyon aznapos vagyok, így hát paszkál, aki akkor az almássyn lakott, tőlünk ötpercnyire, felajánlotta, hogy aludjak nála. a farmeremet sem mertem levenni, úgy feküdtem mellette az ágyban, pedig hát ő sem volt a topon, úgy bealudtunk, mint a sicc.
eddig az emlék, a másnapra már nem emlékszem. valahogy hazamentem, anyámék reakciója nincs meg.
hát ez volt első totálkáros berúgásom története, amire csak így hopp, tizennégy év távlatából zerge hirtelen ráeszméltetett.

szelebriti jóga

 Jaj, ez beszarás vicces, hogy erről van videó.

Már ezer éve írta suze a cserebogaras posztját, akkor jutott eszembe, és azóta valahogy nem hagy nyugodni a dolog, úgyhogy tessék, gyere ki, légy az utókoré.
Nem is tudom már melyik macs kezdte, talán a szürke házimacskakeverék, Ciló vagy talán Vászka, a vörös csíkos, de utána mindegyik csinálta. Vizsgaidőszak volt, Norbival kimentünk Veresre tanulni egy-egy hétre, ott nem nyaggadtak a szüleim, akkor keltünk és feküdtünk, amikor akartunk, tudtunk tanulni is, tényleg, a szomszédok sem voltak még nagyon szabin, de a közértes néni szemben bármikor kisegített palacsintarecepttel.
Május volt vagy június, mindegy, langyos nyáresték, kinn ültünk estig a teraszon, ahonnan egyszercsak feltűnt, hogy a macs őrült módon ugrándozik a kertben-cserebogarakat kergetett, próbálta elkapni őket. Másnap felfedezte a tuti helyet, a homokos részt a kapu és a terasz vége között, ott jöttek elő a homokból a friss ropogós cserebogarak. Megvárta, míg teljesen kimásznak, aztán elkezdte piszkálni pofozni a még alig éber szerencsétleneket, míg a következő adag elő nem bújt. Minden alkonyatkor ott ült a helyén, a homokban, én meg a terasz végén, és moziztam az utolsó percéig kiélvezett mészárlást.

ma más a kása, mása

Hanna le sem tagadhatja az orosz nagyanyját, reggelire kását szeret enni (a nutellás kenyér meg lekváros pirítós mellett). kicsit jobban csipi a tejbegrízt, de a zabkása is istenes csúszik. ma például kakaót kért a zabkására - ha a tejbegrízre szórunk a másikra miért is nem?
apám takonyfőzeléknek hívja a zabkását, és mint mindent, megeszi azt is, de valami azt súgja nekem, hogy sosem volt a kedvence. mint nekem a dácsán a fekete kenyér. mellesleg sosem értettem, miért hiszi mindenki azt, hogy a dácsa az egy családi nyaraló. mi - Juli meg én - kisgyerekként minden évben lementünk (hehe, lementünk, anyámék levittek) nyaralni a dácsára. de az egy gyerektábor volt az erdő közepén, ahol nagynéném, Ljúsza volt a zenefelelős, amíg az ízületi gyulladástól virslikké nem dagadt minden ujja, és nem tudott többet zongorázni, később meg már járni sem. azt persze nem az ujjai, hanem a bedagadt térde meg a bokája miatt. de amíg jól volt, vitt minket a dácsára, ahol erdei gyümölcsökből egy húszliteres vájdlingban főztük a lekvárt, ahol a mosdó a tisztáson állt, hideg víz folyt belőle, és olyan nyomós pöcke volt a csapnak, hogy ha nem nyomtad, akkor nem jött a víz, de hát hogy lehet úgy mosakodni, hogy egyik kezeddel nyomod a pöcköt?
meg aztán voltunk vele az azovi meg a fekete tengernél, és valamelyik partján megtanított horgolni, én meg nagy lelkesen ismételtem utána, hogy tak i tak (így és így).
Nagyanyámra csak úgy emlékszem, hogy nappal a befont haját feltekerte a feje köré, este meg kifésülte, aztán befonta, és az olyan nagyon lengének tűnt, hogy csak úgy lóg a befont derékig érő ősz haja. meg hogy mielőtt indultunk volna vissza pestre pirogot sütött nekünk a háromnapos vonatútra.
egyik nyáron apámmal mentünk hármasban vonattal, anyu pesten maradt, és apu vett kinn egy színestévét (amikor is az áruházban azt játszottam, hogy én nem vagyok fontos senkinek, és hogy észre sem vennék, ha elvesznék, és próbáltam lemaradni, és hátra sem néztek, és nagyon rosszul esett, de nem mertem teljesen elveszni, ezért aztán csak mentem utánuk, de persze vérig sértve és duzzogva). azt a tévét is a vonaton hoztuk haza, de apu nem engedte, hogy az én lábamnál legyen, pedig hát én még kis prücsök voltam, neki meg biztos baromi kényelmetlen volt azzal aludnia.

cora

ma ültem a fodrásznál a hajmosónál, néztem a szürke plafont, a falra felmásztatott szürke padlószőnyeget, dumáltam a holland társtalan karinnal, akinek göndör a haja, de kihúzatja és aki már elvárja, hogy tudjak hollandul, és coráról nosztalgiáztam.
cora fodrászszalonja ott volt egy saroknyira az intézet vendégházától a mühlburger tornál. a plafont egy háló takarta el, amire száraz leveleket szórtak, az egyik fal terepszínűre volt festve, a hajmosók überdizájnosak voltak, ők meg egész elfogadható áron vágtak festettek. sőt. cora mindig lelkesen készült, bújta a fodrászmagazinokat, hogy milyen frizurát csináljon éppen aktuálisan, mert hogy a göndör haj kuriózum volt náluk. sokat dumáltunk, magánéleti dolgait, anyjával való viszonyát, keletnémetségét a nyugaton, a sulit, ahova beiratkozott mind-mind elmesélte, és beszéd közben meg- megállt az olló a kezében. eleinte angolul beszéltünk, de aztán elvárta, hogy tudjak németül.
gabriellel együtt csinálták a szalont, ő a pasija is volt egyben, egy kigyúrt gombócfejű nintendó-őrült, akiből corának már rég elege volt, de azért elvoltak együtt. aztán mikor végülis szakítottak, gabriel lelépett, otthagyta corának a szalont, amit egyedül nem tudott fenntartani, így aztán a szalon bezárt, és cora a fürdőszobájában tupírozta a vendégeket.
már nagy hasam volt Hannával, amikor a fürdőkádja előtti kis szőnyegen térdelve mosta meg a hajam hajvágás előtt.
aztán többet nem hívtam, máshoz jártam festetni meg hajat vágatni, oda, ahol Hannával sétáltunk nap mint nap, egyszerűbb volt, csak beszóltam babakocsitologatás közben, hogy holnap jönnék.
így múlnak el az évek, a korszakok, fodrászokban számolva is megy az élet. feri, cora, karin...

időutazás

sosó megkérte martájnt, hogy grebbeljen be egy nagy adagot a cédéink (vagyis inkább a cédéim) közül, hogy a kocsiban is tudja azokat hallgatni, így most a legjobbak nála vannak. mit hallgat ilyenkor az ember? azt, amiről tudja, hogy sosó úgyis továbbléptetné. pl. dr. valtert.
utánaszámoltam, és asszem azóta szédülök.
1992-ben vagy 93-ban járunk. egy füstös csehóban, asszem a blueskocsmában játszottak kéthetente valterék. tika szerelmes volt bugiba, a villámkezű bendzsósba, aki azóta kilépett valtertől és megasztár próbált lenni. szóval tika rajonott érte, ezért minden koncertjükön ott voltunk. a zergényi ikrek, én meg petra, aki akkoriban még normálisan lökött volt. néha lejött a kiszergék bátyja, zerge is. emlékeim szerint max egy kólát meg egy zsírósdeszkát vettünk a belépő mellé, de valami hihetetlen hangulata volt a koncerteknek.
ótejóég. derégisvolt.
az, amikor még volt miért összemosolyogni a "hello little schoolgirl, good morning little schoolgilr, can i go, can i go home with you" dalon...
kár, hogy csak ez van fenn. de legalább ez fennvan.

vissza a jövőbe

kedden együtt vacsiztunk Williammal, a gimis holland cserediákkal, akiknél másodikban, vagyis 1992-ben vagy 1993-ban voltunk kinn, ciki, de már nem emlékszem hol, és aki egy évre rá jött hozzánk Pestre.
meséltem sosónak, hogy mennyire ciki volt akkor ez az egész, hogy a srác egy hétig nem fürdött, hogy a haverjainak nagy többsége csak Pesten látott először metrót, hogy a mekibe beülve elővették a délről maradt zsömlét, és azt majszolták a hambi helyett, hogy az angolul nem beszélő szülei szigorúan csak egy kekszet adtak a teához, hogy hiába kértem anyukát, ne tíz szendvicset adjon másnap uzsira, mert nem tudok olyan sokat enni, erre tizenkettőt kaptam, stb...
hihetetlen távolinak tűnik az egész, de ez a találkozás olyan közelivé hozta, hogy egészen megrettentem gyerekkori önmagamtól. mennyire más voltam, úristen. elmondhatatlan.

megint ovodás

asszem éppen oviba jártunk, amikor dübörgött a neoton-féle átiratban a szandokááán, szandokáááán, seggét nyalja az oroszlááán, és minden ovis lány bele volt zúgva kabir bedibe. nemiscsoda... basszus, de jó lenne végignézni ezeket, szandoki, onídncsalád, izaura. jaj, nagyon vicces lenne ezeket megszerezni...

ovoda

Szia,
Te nem az az Éva vagy, akivel oviba együtt jártam? A Köztársaság téri oviba jártam. Emlékszel? Vagy csak névrokona vagy :(
Üdv,
Mariann

Szia,
Ha a Pesterzsebeten van Koztarsasag ter, es Bihari Szabolcs es Varga Attila neked onnan ismeros, akkor igen. Egyebkent en elfelejtettem mar az ovi cimet. Ha Te vagy az a Mariann, akkor van rolad par kepem, amikor elsoskent (az elos es utolso) szulinapi bulimon a felemelt hintalovon ulsz
Eva

Szia Éva,
Ennek nagyon örülök, bár éreztem, hogy csak Te lehetsz. A hintalóra emlékszem, a nővéred szobájában volt, és nagyon szerettem. Érdekes, hogy ezeket az emlékeket, az ember az évek múlásával sem felejti el. Sőt azt sem, amikor szedtem neked bogyót, megetted, amire azt mondtam, hogy ehető, és otthon rosszul lettél tőle. Emlékszel? Utólag is bocs..
A képeket nem tudnád e-mailen elküldeni, hogy egy digitális fényképezővel lefotózod? Csak ha könnyen megoldható.. )
Mariann

levente felkelt-e

na ez egy izgalmas kis ismerkedési kérdés lenne, ha most bárkivel is ismerkedni lenne kedvem, vagy egyáltalán, bárkinek kedve lenne velem ismerkedni... (azért néha kicsit szar, hogy két német munkatárssal vagyok csak beszélgetős viszonyban, de ők sose jöttek el egyetlenegy meghívásomra sem :(
naszóval a kérdés emígyen hangzik:
mikor és milyen okból - alkalomból láttad valaha (legutóbb) a naplementét?
és a napfelkeltét?
szerintem ez utóbbi a neccesebb, merthogy korán kell hozzá kelni. (pfúj) ehhez nagyon elvetemültnek kell ám lenni. nekem legalábbis. mint ma. mondjuk nem volt nagyon romantikus a visszapillantós napfelkelte, de legalább elméláztam valamin hazafele jövet.
na, a saját lista:

1. egyszer, asszem első évesek voltunk, végigittuk az éjszakát, a hajnali részt végig a művész cukrászdában, anna, golyó, petyka, ingrid, és még kiemlékszik kicsoda, és anna ötkor kitalálta, hogy most már ne is menjünk haza, hisz nincs értelme, nyolckor csonttan beszámoló, ugyan már, minek előtte egy órát aludni, menjünk, nézzük meg a napfelkeltét a dunán. én hazamentem egy órát aludni. aznap elmaradt a csonttan beszámoló.

2. mokkacukkás kvantikbuli volt, ha jól emlékszem, és hajnalok hajnalán indultunk haza bicajjal, én csak annyit bírtam néha mondani, hogy balinealudj, amikor is a hídon (tejóég, egyszer árpádhídoztunk is, mi nagyonnemjózanok) ért minket a napfelkelte.

3. kínában csak kétszer mozdultunk ki pekingből, mindkettő nagy kaland volt, az első, amikor is nagyfalaztunk (egész napos túra a falon, huszonvalahány kilométer), meg a második, amikori s a koromvárosba vonatoztunk éjszaka, úgy, hogy visszafelejegyet nem adott a pekingi jegyeladónő a másnapi éjszakai vonatra, így datongban kellett megvennünk azt a jegyet. datongot ugyan hárommillióan lakják, de kínában ez szutykos kisvárosnak számít. amikor hajnalban megérkeztünk, elkapott minket egy jegyüzér (a turisztoffiszos csávó egyébként), mi szépen leráztuk őt, hogy majd veszünk mi magunknak. elmutogattuk, hogy mit akarunk, erre a pénztároscsaj mosolyogva mondta, hogy nincs már jegy aznap éjszakára, úgyhogy visszakullogtunk a jegyüzérhez, aki jól átvert minket (azt mondta, hogy a különbség az előző és az új jegy között csak a légkondi hiánya - ez jelen esetben a fűtés volt, úgyhogy nadrágban és polárpulcsiban próbáltunk aztán aludni). naszóval jeggyel a zsebünkben nekiindultunk a városnak, merthogy a busz, ami elvitt minket a sziklába vájt buddha-templomokoz és a függő kolostorhoz, csak két óra múlva indult. a felkelő nap próbált áttörni a szürke szmogon, de nem nagyon ment neki. az irtózatos szénvároskában megreggeliztünk, majd menekültünk vissza a buszhoz és a több ezer éves múlthoz, ami gyönyörű volt. az oda-meg visszafele út annál kalandosabb. este végre rászántuk magunkat, hogy most végre egy nagy étteremben kajáljunk, de mivel nem akartunk kutyát enni, csak csirkét, meg valami zöldséget (eszter vega), kaptunk fokhagymás kutyakaját (csirkefarhát fejjel lábbal), fogtuk magunkat és átmentünk egy kicsi lekoszlottba, ami egyébként eddig nagyon is bevált. ott kéredzkedett be sosó a konyhába, ami háromutcányira volt a kajáldától, és amikor visszajött, azt mondta, lányok, csak zöldséget eszünk. a szomszéd asztalnál a kínai maffia ült, és néha a szőnyegre köpött, meg találkoztunk egy igazi troll-lal, aki szerzetesnek volt öltözve, mezítláb járt, hosszú haja és szakálla volt, meg messzireható szaga. aztán mikor az átfagyoskodott éjszaki vonatozás után hajnali ötkor megérkeztünk pekingbe, bementünk egy közparkba, hogy a napfelkeltekor tájcsizókat meglessük. annyira nem volt nagy élmény, mint amennyire hideg volt, szóval nem sokáig maradtunk...

4. törökországban éjszaka buszoztuk, hogy ne kelljen akár egy napot is utazásra pocsékolni, meg hogy akkor nem kell megszállni sem, így persze kínszenvedés éjszakáink voltak, de kibírható volt a reggel nyolcas érkezés. de amikor pamukkáléba buszoztunk, akkor hajnali négyre értünk a kisvárosba, ahonnan fel kellett buszozni egy másik járattal a hegyre, ahol a romok meg a termálvízből kiváló fehér izé van körbe ameddig a szem ellát. busz hajnali négykor persze nem járt még. viszont voltak hiénák (taxisok, akik tudják hogy milyen tömegközlekedési lukakat kell betömni méregdrágán), úgyhogy egy hiénával felvitettük magunkat. koromsötétben mentünk, csak a port és a kihalt ókori romokat láttuk a reflektorfényben, és amikor kiszálltunk egy kapunál, ahol ordított ránk egy házőrző, az hittem beszarok a félelemtől. elindultunk a sötétben arra, ahol a csobogást hallottuk, de én nem mertem továbbmenni, mert meredeknek tűnt. úgyhogy egy kis fenyvesecskében húztuk meg magunkat napfelkeltéig, amikor is megláttuk a vakító fehér kristályokat körbe-körbe, ahol a termálpatak csak csordogált. meg megláttuk a három japi turistalányt, akik ki tudja, honnan kerültek oda fel, de már nagyban fotóztatták magukat a patakban állva. meg a táblát is megláttuk, hogy csak mezítláb lehet rámenni erre a törékeny csodára, úgyhogy fogtuk a fázós magunkat, és beleálltunk a negyvenfokos vízbe olvadozni. körbejártuk a helyet, hogy hol a legjobb ücsörögni, és szerintem a legtutibb helyet találtuk meg, mert két kutya is csatlakozott hozzánk, és együtt bámultuk a tájat...

még mindig ribizli

mi voltunk a ribizlik, ők a pimpák. csak úgy besorolták magukat pimpának, mindenki más lett ribizli. merthogy köztünk volt dávidcsaba meg goldi, akik akkor éppen vegák voltak, tehát ribizlik, gabó meg ráczandris meg asszem gáborzita (meg még valaki?) meg ettek húst, de még mennyit, tehát ők pimpák.
mentünk fel nagyhideghegyre, kétnapos túra, egy nap felfele, kismarosról, aztán másnap meg le. akkor még a túristaházban emeletes ágyak voltak, hat-tízszemélyes szobák. ma már luxus-síház.
mentünk felfele, goldi éppen azt játszotta, hogy indiánok lesnek rá a fák mögül, és addig gyakorolta a vetődést, amig profi szinten nem ment neki, közben gabóék előrerohantak, a pimpák ugye, és már nem is tudom mit műveltek, de elég gonosz volt ahhoz, hogy bosszúból ráczandris táskáját jól megtömjük nagy kövekkel.
mikor felértünk, átmentünk csóványosra, ahol este mindig köd volt, és mi mindig este értünk oda, akkora köd, hogy a kilátó aljában álló pepe manósapkája sem látszott fentről.
aztán mentünk lefele, és szóbridzseltünk, mint mindig. ráczandris volt a párom, és egy szlovákbeli tatárbifsztek volt a szóbridzs tétje. vesztettünk. de azért nyakig sárosan csak bementünk a szlovákba palacsintázni meg sztrapacskázni. akkor még simán be lehetett menni a szlovákba túrakoszosan, és igazi volt sztrapacska is.

csak pereg, pereg

hamáreccer eszembejut:
szeretném a homokórát megállítani,
szeretném a homokórát megállítani.
szeretném a homokórát megállítani,
szeretném a homokórát megállítani.
dallamra üvöltötték ezt még tíz előtt, asszem boross, csabi, norbi, ariel meg még néhányan. visegrádot írtunk, és kituggyahányat, a biliárddákó megakadt a falban, ha bal oldalról kellett lökni, de a szobortartó bemélyedésben kompozíciót alkotott a két világos közt a barna sör. bali háta mögött fogta a dákót, ádámapu meg thisfucking is notthesamefucking felkiálltaással vesztette a mérközést.
de biztos, hogy nem abban az évben volt, amikor ariel helyeskiejtés-órát adott: pa-la-ti-náj-kosz (hangsúlyt felvisz) ju-ven-tusz (hangsúly lemegy), majd eltűnt, mikor át akartunk vonulni a sarki puccosba.
talán az is máskor volt, amikor nusi kommandózott a borosssal az elte üdülőben zboró szobája előtt.
és az is máskor volt, amikor ingrid tekiláját szopogatva másztunk fel a fellegvárba, illetve amikor az összes pasi felmászott a várfalra ádám után, sem pedig amikor boross meg máté papírgombolyagokkal, illetve fogpiszkálóból és szalvétából eszkábált I love Bandi zászlócskákkal pakolták tele a hajamat előadás alatt, vagy amikor az oborni sörrel a kezáben tartott előadást.
ott kellett volna a homokórát megállítani, bizony. valamelyiknél. visegrádon. kituggyahányban.

gabó

nagygabó volt az istencsászár a vomák között a gólyatáborban. kisfiúsan szép, a széltől kipiruló arccal, a túrázástól mammutnyi combokkal, nevetéskor csillogó szemekkel, hú, de nagyon szerelmes voltam én belé, tejóég. ó, el ne felejtsem, hogy napersze hogy ő volt az egyik gitáros a társaságban, aki úgy tudott játszani meg énekelni, hogy minden kiscsaj nyála kicsordult...
aztán szép lassan teltek az évek, és odacsapódtam a gólyatáboros csapathoz, jártunk kirándulni, csináltunk vicces programokat, bevettek a golyatábor szervezésébe, aztán judittal mi lettünk a diákpolgármesterek, benne éltünk a sűrűjében, de jó is volt, istenem. és ami a legeslegjobb, barátok lettünk azokkal az emberekkel, akiket pár évvel ezelőtt csak csodálva lestem, hogy milyen jófejek, együtt nevettük a nagybörzsönyi butellában a hüje vicceimen, a szobi vonaton kisgabó fekete nadrágján, ami bordó lett, pedig csak egy kicsi vöröset kevert a festékbe, kiértiezt, a vérremenő szóbridzsek, amőbapartik... nem tudom leírni, tódulnak a fejembe a jobbnál jobb emlékek, a jobbnál jobb emberek.
szóval a minap a wiwen bejelölt gabó, aztán meg goldi is.
gabó vissza is írt a levelemre:
Haho!
A zebrahalakert irigyellek, jo kis tarsasag lehetnek Bar en csak a bohochalig jutottam ....
Koszi, jol vagyok, vagyunk. Zsofival es ket fiunkkal (Gergo 2 1/2 ev ; Bence 8 honap) Szentendren lakunk. Zsofi me'g otthon, en meg bejarok dolgozni a nagyvarosba, ahol strategiai jatekokat fejlesztunk PC-re.
Ha egyszer erre jarsz, majd kiabalj es akkor osszehozunk valami nagy nepi talalkozot ...
G
tejóég, de öreg vagyok, de rég volt mindez
tejóég, hova tűntek ezek az emberek az életemből, és miért?

Ők olyanok nekem, mint ..., mint ..., jaj, ezt nem lehet elmagyarázni. Kezdem akkor az elején.
Életem első abszurd élménye emlékeim szerint Rejtő volt. Az a bizonyos nyelű kés abban a bizonyos hátban, a furcsaruhás ember a vesztegzár alatt levő hotelben... Aztán anyámék elvittek a Kopasz énekesnőre. Na, az aztán kész, az aztán betett nekem, meg a világnak, az biztos. És akkor utána jöttek a gimnazista évek, amikor is a jóöreg emtévé elkezdett olyan finomságokat adni, mint a tvinpix meg a montipájton.
Savanykás, mosolygós, kesernyédes habok az élet rohadó tortáin.
Jó kis kérdés: vajon milyen lennék nélkülük?

Másnap

Nekem kiflis gyermekkorom volt. Asszem zsömlét csak nagyritkán ettem, majdnem mindig kifli volt a menü. Emlékszem, Anitával mindig a padba dugtuk el a friss kifliket (lehettünk vagy hét-nyolc évesek), hogy jól kiszárítsuk, és másnap vagy harmadnap úgy rágcsáltuk a kőkemény pékterméket, mintha csak mi tudnánk, mi a tuti. És asszem arra is rájöttünk (de az is lehet, hogy ez már csak egyedül az én találmányom), hogy a másnapos kiflit lehet a legjobban meghámozni, legombolyítani, kiteríteni, szétszedni, mint a kakaós csigát.
Na ez az élmény köszönt rám ma reggel, feledtetve azt a frusztrációt, hogy csak két üres másnapos kiflim van a teához. De a pékségből vannak, ezért legombolyíthatók. :)

Nem hittem volna, de ennyire jól előhozhatók az emlékképekhez társított hangulatok. És annyira jó, hogy a vízitúrás nyugalom le tud nyugtatni, ha csak meghallom a kvantik aprikotmorningját.
Annyira jó.

Mókás.
Expasi megjelent a péhádészobában, szájában pirszing, jobb gyűrüsujján a karmos egészujjas metálgyűrű (brrr ismételten), és visszaadta egyik nagyon becses, relkiviaértékű (ezekből nagyon kevés van!!!) kazimat: Sz. O. T. Üdülő Hangulat - Minden, ami téged meghatároz 1996.
Azok a régi szép idők, amikor még a Borossék a Kispálék előtt zenéltek az e-klubban, és Judit még Pepével volt, Erbé pedig Noémival, mi meg egyemisták voltunk, hajaj, azok voltak a régi szép idők...

nem lehet boldogságot enni
a szegény néha dagadtabb
amiről azt hitted, hogy pép lesz
csak egy hulló rizsdarab
Igen. Ez szól a rádióból. :)
De régen volt.
Rekkentő hőség, ablakok felhúzva, utazunk le Zemplénbe, szól a slágerrádió, és Szöszi átkölti az idióta dalok szövegeit. Én meg huncutkodok, nem bírok nem nevetni. Ő is lenidét. Nagy kópé. Hiányzik.
Miért van az, hogy expasi öccse sokkal jobban hiányzik, mint expasi?