szkájp

hát megvagyok köszi, most a keverékkutya VB-t nézzük neten keresztül :D

Pumping at the invalide toilette

Életkép:
Nemzeti állásbörze van a RAIban, és persze nincs egy kis szobájuk, ahol fejni tudnék, hiába kérdeztem meg vagy hat szervezőt, úgyhogy a nyomivécében (itt legalább sok a hely, és benn van a mosdó) állva, a bokáig érő ruhám nyakamig felhúzva, állammal lefogva, két kezemben a két tölcsérre csatlakoztatott cumisüveggel járatom a zumm-zummmot, 15 percre stokkolva a helyet.
Amúgy piszkosul hasznos volt az egész, százszor jobb, mint a tavalyi spéci cucc, megérte annyit pedálozni, hogy mindkét csaj kapjon egy extra napot a bölcsiben, mert persze mikor lenne Hanninak tanítási szünete, ha nem ma.
Na de ma a börzén kikupáltam magam cra és társai munkakörből, sőt egy leideni technolgy and innovation céget is találtam, akik izgis preclinical kutatást is csinálnak.

Hó, hahó

Mikor múlt héten Hanni elkezdte a sulit, bejött a hidegfront egy kis hóeséssel, aztán brutál mínuszokkal, pedig addig az egész tél enyhe volt, 6-10 fokokkal. Mondtam már, hogy a suliban naponta kétszer kimennek az udvarra? Igen, minusz 12 fokban is. Tiszta kiképzőtábor.
Csütörtökön és pénteken leesett egy nagyobb adag hó, és még hidegebb lett, és azóta sem olvadt el. Persze idén sem takarítják a járdákat, de amíg nem olvad vagy jön egy ónoseső, nincs nagy gáz.
Szóval itt a tél, meg a szánkószezon. Szombaton Sosó vett egy origami-szánkót (össze lehet csukni), a bicikli után kötve hazahúzta, és kimentünk a kisjátszóra, mert ott a nagycsúszdánál van egy domb. Biztos van egy honlap a szánkósoknak, ahol Hollandia összes kitüremkedése fel van sorolva, na az egyik itt van tőlünk egy köpésre. Előtte Sosó taknyolt egyet a kisjátszó és a házunk közötti csatorna jegén, amiért valszeg az összes jegen lévő gyerek utálta, ugyanis szépen betört a jég ott, ahol a háta padlót fogott, és így már senki nem mert azon a jégen korizni. Másnapig. Sebaj, a kisjátszós domb szuperül szuperált, mint szánkópálya, kár, hogy Hanni a sokadik keritésnek csúszáskor beverte a térdét az egyik oszlopba. Amúgy szikrázott a nap, Liza dupla kabátban meg bundazsákban aludt a babakocsiban, míg mi csúsztunk.
Másnap átmentünk a Kanalweg túloldalán levő parkba, ahol szuper meredek dombok vannak, persze a kráterben szánkóztunk, mert az lankás, és ott Hanni egyedül is mehet hason fekve a szánkón, de hazafele menet kipróbáltuk a hardcore lejtőt is. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy végig nyomtam a sarkam a hóba, mert bevállalós vagyok ugyan, de azért annyira mégsem.

iskolai ünnepély

szombaton volt a hágai magyar ovi karácsonyi bulija a magyar nagykövetség dísztermében.
hát, izé, khm. hol is kezdjem?
a fehérnép nagy része népviseletben, vagy legalábbis fehér blúzban és fekete rakott szoknyában díszelgett, a pasik nagy többsége pedig hihetetlen lepukkantan nézett ki. aki kilógott a sorból, nem sokáig bírta. mi sem.
először is volt egy bő 45 perces komolyzenei blokk (ismétlem, ez gyerekeknek készült), amibe néha szerencsétlen fejjel karácsonyi verseket szavaló "önkéntes" gyerekek produkcióját illesztették be. dögunalom, áprilisnégy vagy novemberhét ünnepély-fíling, brr.
utána szünet, mindenki a büfét rohamozza, én keresztbe tett karral próbálok valami innivalót szerezni Hanninak a tolongásban, mivel a már két hónapja nem folyó melleim átáztatták a narancssárga blúzomat. biztos ekkora extázis ért a műsör hallgatásakor :) pulóvert persze nem vittem, kabátban még büdös is lennék. vérciki.
szünet után bábelőadás, Márta, a profi bábművész Jézus születését adja elő. én az öltözőnek kinevezett irodából hallgatom a viccesre átköltött sztorit, merthogy Liza megérezte rajtam a tejszagot, és beindult rá. pár perc múlva bevonaglik hozzám Hanni, hogy ő kész van, menni akar. pedig még hátravan Mariann része, a tipikus magyarovis mozgós pörgős versikézős program, ami miatt jöttünk. a bábozás után két versikében ki is merül a dolog, mire Hanniék visszamennek, vége is. kezdődik a néptánc-bemutató.
Liza jóllakik, peluscsere, és mi is lelépünk Anikóék után, megyünk hozzájuk ebédre, és Hanni Levivel ott tölti a délutánt. nélkülünk.
hihetetlen. és persze jól érezte magát. pedig reggel még azt mondta, hogy ő nem marad ott nélkülünk, de ott aztán meggondolta magát. annyira otthon érezte magát, hogy beszólt Robnak is, amikor nem hallotta miatta a tévét, hogy "Rob, een beetje zachtjes." nem bírtuk ki Sosóval röhögés nélkül.

vérengzés

júniusban jól megvolt a véleményem azokról, akik elvágják holmi ártalmatlanan sarokpengével a lábukat, erre tessék, a tegnap már nagyon esedékes szépészeti ápolóest végén (persze az utolsó húzásnál) jól belekaptam a lábujjamon lévő bőrkeményedésbe a lábhámozóval. annyira, hogy patak vér folyt, szó szerint, amit szegény hullafáradt pasim takarított fel. szerencsére a ragtapasz alá rakott géz éjjel már nem ázott át, de mikor reggel lecseréltem a kötést, persze a varr a gézben maradt, úgyhogy újrakezdte a lábujjam az egész vérzős mókát. na jó, nem elölről, az öt percig patakbanfolyást nem tudom már reprodukálni(nem is akarom), de örültem volna, ha ma már géz nélkül megúszom.
kész őrület, hogy milyen hülyeségekből tudok szokást teremteni: tavaly a pesti nyaralás előtt a hüvelykujjamat hasítottam keresztbe, most meg a nagylábujjam van bepólyálva...

szelebriti jóga

 Jaj, ez beszarás vicces, hogy erről van videó.

bika ez a bika

az úgy volt, hogy Andi kapott szülinapjára egy szaunabelépőt vagy egy jó fél éve, és azóta próbáljuk összehozni azt, hogy kettesben elmenjünk szaunázni. mindez vasárnapra volt realizálva, több hete egyeztettük naptárjainkat (az övék fullra be van táblázva, csak most fértem bele), de aztán kedden vagy szerdán rám csörgött, hogy neki nincs kedve hozzá, annyira jó programok lesznek a hétvégén. vasárnap volt október 3., ami Leiden nagy ünnepe, és ilyenkor lezárják a fél várost, a belvárosba mindenhova raknak vurslit meg színpadot sörcsapokkal, tombol a jókedv és az össze ember kinn van az utcán. van még felvonulás is, na az idén hétfőn volt, hogy legyen a jónépnek egy szabad napja.
mindez szép és jó, csak egy tömegiszonyos pasival mindez nem igazán élvezhető, pláne egy hisztis akaratos kétésfélévessel, aki tutira fel akarna ülni az óriáskerékre és a hasonló hordozható ringlispílekre (amiktől még én is frászt kapok, egy vidámparkban oké, hagynám felülni, de ezek a hordozható cuccok szerintem tökre gázok).
szóval szaunaprogram törölve, akkor irány az őszi erdő. szombaton beültünk a kocsiba, megígérve a kiscsajnak, hogy a német panziós is biztos ad neki sznupjét (sznupje lehet bármi, ami édesség - cukorka, pillecukor, csoki, gumicukor), és délután már Simonskallban élveztük a napsütést. másnap elugrottunk a schimdti vadasparkba, ami annyira bejött Hannának, hogy hétfőn újrázni akart, de sajna, hétfő szünnap szarvaséknál. vagyis bőgni akkor is bőgtek, csak bemenni nem lehetett.
szóval éppen szarvasbőgés volt, meg gyönyörű idő, meg csodaszép, éppen sárguló-piruló levelek, úgyhogy irtó jó kis hétvége volt...
hú, és azt nem is meséltem, milyen szuper krumplikrémleveset és rókagombás sztéket ettem a talschenkében, hogy kérdezz-feleleket bégettünk a falubeli kecskékkel, hogy irtó fura kiegyenesedett kacsákat etettünk, amikről kiderült, hogy indiai futókacsák, hogy megsimogattunk egy másfél méter marmagasságú kecskét, hogy láttunk kis vadmalacokat aluljáróban átrohanni, hogy megmentettünk egy mesztelen csigát, ahogy átvittük az ösvény túloldalára, meg hogy végre vettünk csokis müzlit, meg magyar paprikát, amiből aztán egy szuper lecsó kerekedett...

a meleg ruhák és a sznupjetúra

bedobtak a postaládába egy zsákot, hogy ha teletömjük ruhákkal, kedd reggel kilenckor jönnek, és elviszik, és odaadják azoknak, akiknek nincs elég.
mivel úgy tűnik, hogy idén az esős évszak a kelleténél korábban megérkezett, szombat délelőtt nekiálltam szekrényt pakolni - végre levittem a terhesruhákat a pincébe, a nyári ruhák mehettek fel az elérhetetlen felső polcokra, az őszi-téliek meg jöttek le. az ezer éve nem hordott cuccok közül lett egy kis zacskó Vivinek-Julinak (a "kinőtt" kedvencek, amiket inkább ők dobjanak ki, nekem nem ment), illetve a "már tényleg sosem veszem fel, és ciki lenne, ha a nővérem vagy unokahúgom hordaná" ruhákkal az ominózus zsák is megtelt. elraktam a nyári szandálokat, és elővettem a fűzős bakancs-csizmát (amit Hanni elirigyelt tőlem, és cipővásárláskor kiszemelt magának egy kis csizmát, amit a próba után nem volt hajlandó levenni a lábáról, még szerencse, hogy itthon nem hordja).
ezen felbuzdulva Sosó is átnézte a szekrényét, és talált vagy hat olyan nadrágot, amit az elmúlt két évben vett, de konkrétan egyszer nem hordott. divatbemutatót tartott, felpróbálta mindet, és most akkor reménykedjünk, hogy párat majd fel is vesz az idén.
Hanninak előkaptam a polárkabit, amit tavaly vettem akciósan az egyik szupermarketben, de más méret volt a zacskón, mint a ruhán, és csak most lett rá jó, és az is annyira megtetszett neki, hogy itthon a vasárnap délelőtti röpke próba után le sem akarta venni, így aztán mindenkinek megvolt a meleg szerkója, mehettünk a tíz fokban kirándulni. (meg persze azért, mert elviselhetetlen hisztérika volt a lányom reggel óta, és 11-kor már nem bírtunk vele egy légtérben együtt lenni. valahogy szóba került Belgium, ahol egy hónapja jártunk, és ahol a szállóban kapott gumimacit, és azóta neki Belgium a mennyország, ahol sznupjét osztogatnak, szóval egész reggel visított, hogy "menjünk inkább Belgiumba!", mi meg beígértünk neki egy édes palacsintát meg egy sznupjét a dűnéknél)
persze marha nagy mázlistaként ragyogó idő lett délután (napsütés és kemény 13 fok!), meg belefutottunk a dűnéknél valami jópofa természetbarát egyesület - vízügy rendezvénybe, ahol Hannát elkapta egy mikrofonnal sétáló XIV. Lajos korabeli udvaroncnak öltözött ürge, kifaggatta, hogy hogy hívják, és hogy ugye tavaly is itt volt, majd miután shalommal köszönt nekünk, leültetett minket az erdei csokrot fűző néni asztalához, ahonnan aztán átpártoltunk az arcfestő nénikhez, akik meg pillangót festettek Hannira.
a palacsinta és a kabátzsebből elővarázsolt szőlőcukorka után sétáltunk vissza a kocsi fele (kábé fél óra az út felnőtttempóban), és újra végigcsodáltuk az odafele talált gombákat, amik a ragyogó napfényben még szebbek voltak, és asszem sikerült legyőzni Hanna gomba-averzióját, ami úgy testesült meg eddig, hogy nem mert a gombák közelébe sem menni, mert akkor gombás lesz a lába. most végre tisztáztuk, hogy a kettő nem függ össze, és a nagy őzlábtól már úgy búcsúzott el, hogy megsimogatta a kalapját, és a lelkére kötötte, hogy legyen jó gomba.
(és mivel sokan kutyákkal járnak oda kirándulni, az is nyilvánvaló volt, hogy Hanni kaka-undora csöppet sem csökkent, valami páni félelem tör ki rajta, ha kutyaszart pillant meg, nem tudja kikerülni, csak áll lebénulva, és lebiggyedő szájjal nyújtja a kezét, hogy mentsük meg. bár a dolog volt ennél százszor durvább - nem mert földre meg sárba lépni, mert arra is azt hitte, hogy szar, és tenerifén a fekete vulkáni homok miatt még a tengerbe sem volt hajlandó bemenni -, azért van még mit ledolgozni a gumicsizmás sarazós-pocsolyázós túrákkal.)

émi, dóra, méhamindi és a többiek

vasárnap délután elaltattam hannát, és mackógatyában elnyúltam a kanapén, kezemben az orvosi biokémia vaskos kötete (kontakt hülyülés ellen), miközben áll a hétméteres kupi a lakásban, mikor is csöngetnek.
halk döbbenet az arcunkon, hogy tejóéég, mégiscsak átjöttek.
az ugyanis úgy volt, hogy émi és anyukája, gven etették a virágokat és locsolták a halakat míg mi pesten voltunk, és sosó, még amikor én krakkóban voltam, szólt nekik, hogy most hétvégén jöjjenek fel.
aztán sosó addig rágta a fülemet, hogy szóljak már nekik, hogy vasárnap délután jöjjenek fel, míg végül szombat délután lementem, de persze nem voltak otthon, így haláli nyugalomban képzeltük eltölteni a délutánt, amikor hanna is nyugton van végre.
persze ők jöttek, és valahogy hannát sem keltették fel, émi elvolt a nagyszobában viszonylag csöndben, a teafőzés, sütiosztás (az előző napi szülinapi barackos túrós csokis piskótából volt még) sem ébresztette fel őt, szóval aludt mélyen még vagy egy órát.
éminek múlt héten kezdődött a sulija, ez volt a nagy téma, és valahogy szóba kerültek a rajzfilmfigurák, hogy a négyévesek között is már megy a ciki-menő téma, ismeri-nem ismeri megamindy-t vagy dorát alapon. az hozzátartozik a sztorihoz, hogy émi, mióta csak ismerjük, folyton a tévén lóg, hiába gyerekfejlődéssel foglalkozik az anyja, nemcsak rajzfilm, de híradó is megy, ha ők otthon vannak. most már legalább tudjuk, hogy elvi okai vannak, nehogy ciki legyen a gyerek a suliban.
elsőre komolyan elgondolkodtatott a dolog, mert persze simán kiközösítik a lurkók azt, aki kilóg a sorból, és persze sokszor lát az ember a függönytelen ablakokon át be a nappalikba, ahol a gyerekek nagy része a tévén lóg, nade muszáj órákat a tévé előtt töltenie valakinek ahhoz, hogy ismerje a rajzfilmsztárokat? végülis a marketingesek jóvoltából a poharakon és pólókon kívül a füzetekig és cerkákig van ezekből minden, a dorát én komolyan a közértből ismerem, mert egy nagyon finom töltetlen-csokitlan gyerekkeksz (na, ez a candylandes kép azért elég ütős, nem?). teletabija is előbb volt hannának boti-luca révén, mint hogy tudta volna, kik ők, sőt egyszer még teletabis füzetet is vettem neki, mert tök aranyos feladatok voltak benne, olyan figurákkal, amiknek ő este vacsorát főz. persze azóta ránk tukmálták krisztiék a dévédét, és megnéztünk teletabifilmet, de mondom, ez nem feltétlenül kell ahhoz, hogy ismerje őket a gyerek.
szóval élve a szupermarketek gagyi kínálatával, megmarad a kecske és jóllakik a káposzta is, vagyis lehet menő egy kölök úgy is suliban, hogy nem néz meg egy részt sem azokból a szarokból, és max csak a vízipókot meg a vakondot nyomja, vagy télen a mazsola fürdik és a misi mókus megy a diavetítőn.
most egyébként nincs semmi sem, mióta pestre utaztunk, hálistennek elfelejtődött ez a filmnézés, istenes kiborulások voltak azért már abból, hogy még egyet nézett volna kiskölök, de mi nem engedtük. persze tudom, ez nem marad így örökké, de ha ő nem kéri, én nem rakok be most semmit, és nikkelodeonunk vagy CN-ünk meg asszem nincs is. mindenesetre mi csak akkor kapcsolunk tévét, ha a gyerek már tutira alszik vagy vuvuzelázik az egész utca.

strand - avagy harc az elemekkel

elhatároztuk, hogy kimegyünk hármasban a tengerpartra - anyu, Hanna meg én, ma napos időt jósoltak. viszünk szendvicseket, gyümölcsöt, hogy ott ebédelünk, és max fagyiért meg kávéért ülünk majd be a büfébe.
reggel elmentem a kisközértbe, vettem kenyeret, felvágottat, megcsináltuk a szendókat, összepakoltunk strandsátrat, plédet, homokozószerkót, napkrémet, fürdőrucit, váltás ruhát, és mire már csak a szandált kellett volna felvenni, Hanna kijelentette, hogy kaka. mikor ráültettük a wc-szűkítőre, kijelentette, hogy nem akar kakálni. aztán meg jött a kukásautó, amit mindenáron meg kellett nézni. aztán jött a rábeszélés, hogy de engedje ki azt a kakát. végül a kúppal fenyegetésre abbahagyta a seggszorítást, és kiengedte a kétnapi termést. na, ezek után pont dél volt, mire kiértünk, amikor ugye nem kéne a napon lenni.
merthogy be is jött a ragyogó napsütés, húsz fok, meleg, szóval strandsátrat ide árnyékcsinálónak.
de a napsütéssel szél is jött, de piszok erős.
harcoltam a strandsátorral, míg felépítettem.
aztán meg hogy állva maradjon, és ne lebegjen sárkányként a parton.
végülis le kellett húznunk a bejáratot, hogy tudjunk egyáltalán enni, de a sátorban irtó meleg volt, és így is tépkedte a szél, és én meg már idegbeteg voltam az éhségtől.
aztán feladtuk, összecsomagoltam a sátrat, egyébként is jöttek már a felhők.
a fele cövek elveszett a homokban, mert persze ahogy elkezdtem összepakolni, a sátor szállt, mint egy daliás árpádsávos, a cövekek viszont maradtak a helyükön. azok a helyek pedig eléggé úgy néztek ki, mint a strand bármelyik más pontja, homok homok hátán. alaposan feltúrtam a homokot egy nagy körben, nehogy valamelyikünk belelépjen a leszúrt cövekekbe, de csak - mintegy ráadásként - a jegygyűrűmet sikerült elhagyni...

szag

még egy hónapja jól bevásároltam a kertészetben. vettem egy ugyanolyan fehér ládát, amiben a vízipálma van, ezt most éppen Sosó frankfurti túlélőnövényének, mert mióta én locsolom, nőtt is, nemcsak túlél, vettem földet, agyaggolyócskákat, amit a nagy edényekbe szórunk föld helyett (százszor könnyebb, mint a virágföld), ládát a magról kikelt virágoknak meg egy diffenbachiát. ő egy normál szobanövény, semmi extra, zöld levelei vannak fehér foltokkal, csöppet mérgező a nedve, de Hanna nem tépkedi a leveleket, tehát semmi gond.
egy ideje iszonyat fura szag van itthon. a kettővel arrébb levő lakást felújítják, verik szét a falakat, perszehogy onnan jön a dohos ázott vakolatszag, csukjuk be ajtót, ablakot.
nade akkor miért erősödik a szag?
elektromos kutyüket kihúztuk, hátha valamelyik égeti a port - semmi változás.
könyvespolc lerámolva, könyvek és polc leportalanitva - semmi változás.
ablaknál erősödik a szag, nosza, függönyt lekapom, mosógépbe vele, amig mos a masa, lemosom az ablakokat is, de visszarakva a mosószerillatú cuccokat a csilivili ablakok elé sem lesz jobb szag a lakásban.
a nagy pakolászásban rácsodálkozunk Hannával, hogy jé, virágzik a diffenbachia, sosem láttam még a virágját, de csak este esik le a tantusz, mikor az egésznapos mókát egy percben összefoglalom, és rohanunk a virágot szaglászni - ő a hunyó.
azóta a teraszon van számüzetésben, és a külvilágnak bűzölög.

jobbkezes nap - utazás abszurdisztánba

az úgy kezdődött, hogy ma reggel kivételesen ráhagytam Hannára, és beraktam még reggeli előtt a kockásfülűt, és közben kötöttem tovább a vörösbegyet, amikoris a harmadik rész képernyőérintős kiválasztása után (rámutat arra a részre, amit szeretne nézni) visszaült a kanapéra, és megvágta a tenyerét a párnával.
igen, a párnával. van annak egy cipzára, hogy le lehessen venni és kimosni. na kéremszépen - amint az imént kiderült - az valahogy eltörött, és a kettétörött fém húzóka végigvágta Hanna jobb tenyerét.
lejódoztam, beragasztottam, ennyi.
jobb családokban biztosan ennyi lett volna. vagyis nem, jobb családokban a párna nem vágja el a gyerek kezét. szóval akkor inkább nálunk egy normálisabb napon ennyi lett volna ha a kis kerek ragacs, amiről azt gondoltam, hogy pont fedi a sebet, minek nagyobb egy kis praclira, le nem jön öt percen belül. pár óra leforgása alatt kipróbáltunk pár variációt, volt olyan is, amelyik pár órát kibírt a kezén.
aztán mivel jelenésem volt a bölcsiben (a gyerekek fejlődését félévente kielemzik a bölcsisnénik, ezt hiba lett volna kihagyni, és ez amúgy is már a pótalkalom volt), szóval Merel jött egy órára Hannázni. világfájdalom tört persze rá, mikor megszólalt a csöngő, és tudta, hogy én mindjárt lelépek, de persze a bőgve integetés után szuperül elvoltak.
ebédidő környékén kijelentette a szentem, hogy szívesen elmenne az ugrálóba, és mivel éppen a többórás ragtapasz-szezon alatt voltunk, én rábólintottam, hogy ebéd után mehetünk. na erre kiborult a bili, és jött az akaratmutogatás. meg a szobájában lenyugvás után az ebéd. meg a teregetés. aztán elkezdett játszani, én meg nem erőltettem az indulást, így aztán mire a többórás ragtapasz felmondta a szolgálatot, és sajna ugyanilyet már nem találtam, úgy döntöttünk, a dühöngőbe vacak ragtapasszal nem megyünk, nehogy begyulladjon a sebe.
süssünk inkább almáspitét.
jött persze segíteni a kis szorgos, de sajna annyira rendes a kölköm, hogy a használt konyharuhát vissza akarta rakni a helyére, és közben megégette a kezét (a vágott-tenyerűt) a sütőajtóhoz érve.
hidegvíz, fenisztil, menj be a szobába inkább játszani. perszehogy kijött segíteni a szentem, mosogatta a kisasztalt, amin nyújtottuk a tésztát, aztán nekiállt nyalogatni a fenisztiles kezét.
száj, nyelv leöblít, fenisztil kézről lemos, gyerek újból a nagyszobában, aki most éppen attól van kiborulva, hogy miért szólok rá, hogy ne nyalja a kezét.
este vacsi után (almáspitét eszünk, ma már mást nem vagyok hajlandó csinálni) megegyezünk, hogy fürdés inkább ma nincsen, fogmosás után kézben viszem be a szobájába, mikoris jobb (megvágott és megégetett) kezét nagy ívben kilendíti, és benyomja az ajtó és az ajtófélfa közötti lukba. mindezt miközben megyek be vele.
csoda, hogy nem törtek el az ujjai.
szegénykém, lefogadom, hogy lesz itt még éjjel sírás, ha ráfekszik a jobb kezére.

Már ezer éve írta suze a cserebogaras posztját, akkor jutott eszembe, és azóta valahogy nem hagy nyugodni a dolog, úgyhogy tessék, gyere ki, légy az utókoré.
Nem is tudom már melyik macs kezdte, talán a szürke házimacskakeverék, Ciló vagy talán Vászka, a vörös csíkos, de utána mindegyik csinálta. Vizsgaidőszak volt, Norbival kimentünk Veresre tanulni egy-egy hétre, ott nem nyaggadtak a szüleim, akkor keltünk és feküdtünk, amikor akartunk, tudtunk tanulni is, tényleg, a szomszédok sem voltak még nagyon szabin, de a közértes néni szemben bármikor kisegített palacsintarecepttel.
Május volt vagy június, mindegy, langyos nyáresték, kinn ültünk estig a teraszon, ahonnan egyszercsak feltűnt, hogy a macs őrült módon ugrándozik a kertben-cserebogarakat kergetett, próbálta elkapni őket. Másnap felfedezte a tuti helyet, a homokos részt a kapu és a terasz vége között, ott jöttek elő a homokból a friss ropogós cserebogarak. Megvárta, míg teljesen kimásznak, aztán elkezdte piszkálni pofozni a még alig éber szerencsétleneket, míg a következő adag elő nem bújt. Minden alkonyatkor ott ült a helyén, a homokban, én meg a terasz végén, és moziztam az utolsó percéig kiélvezett mészárlást.

ma más a kása, mása

Hanna le sem tagadhatja az orosz nagyanyját, reggelire kását szeret enni (a nutellás kenyér meg lekváros pirítós mellett). kicsit jobban csipi a tejbegrízt, de a zabkása is istenes csúszik. ma például kakaót kért a zabkására - ha a tejbegrízre szórunk a másikra miért is nem?
apám takonyfőzeléknek hívja a zabkását, és mint mindent, megeszi azt is, de valami azt súgja nekem, hogy sosem volt a kedvence. mint nekem a dácsán a fekete kenyér. mellesleg sosem értettem, miért hiszi mindenki azt, hogy a dácsa az egy családi nyaraló. mi - Juli meg én - kisgyerekként minden évben lementünk (hehe, lementünk, anyámék levittek) nyaralni a dácsára. de az egy gyerektábor volt az erdő közepén, ahol nagynéném, Ljúsza volt a zenefelelős, amíg az ízületi gyulladástól virslikké nem dagadt minden ujja, és nem tudott többet zongorázni, később meg már járni sem. azt persze nem az ujjai, hanem a bedagadt térde meg a bokája miatt. de amíg jól volt, vitt minket a dácsára, ahol erdei gyümölcsökből egy húszliteres vájdlingban főztük a lekvárt, ahol a mosdó a tisztáson állt, hideg víz folyt belőle, és olyan nyomós pöcke volt a csapnak, hogy ha nem nyomtad, akkor nem jött a víz, de hát hogy lehet úgy mosakodni, hogy egyik kezeddel nyomod a pöcköt?
meg aztán voltunk vele az azovi meg a fekete tengernél, és valamelyik partján megtanított horgolni, én meg nagy lelkesen ismételtem utána, hogy tak i tak (így és így).
Nagyanyámra csak úgy emlékszem, hogy nappal a befont haját feltekerte a feje köré, este meg kifésülte, aztán befonta, és az olyan nagyon lengének tűnt, hogy csak úgy lóg a befont derékig érő ősz haja. meg hogy mielőtt indultunk volna vissza pestre pirogot sütött nekünk a háromnapos vonatútra.
egyik nyáron apámmal mentünk hármasban vonattal, anyu pesten maradt, és apu vett kinn egy színestévét (amikor is az áruházban azt játszottam, hogy én nem vagyok fontos senkinek, és hogy észre sem vennék, ha elvesznék, és próbáltam lemaradni, és hátra sem néztek, és nagyon rosszul esett, de nem mertem teljesen elveszni, ezért aztán csak mentem utánuk, de persze vérig sértve és duzzogva). azt a tévét is a vonaton hoztuk haza, de apu nem engedte, hogy az én lábamnál legyen, pedig hát én még kis prücsök voltam, neki meg biztos baromi kényelmetlen volt azzal aludnia.

cora

ma ültem a fodrásznál a hajmosónál, néztem a szürke plafont, a falra felmásztatott szürke padlószőnyeget, dumáltam a holland társtalan karinnal, akinek göndör a haja, de kihúzatja és aki már elvárja, hogy tudjak hollandul, és coráról nosztalgiáztam.
cora fodrászszalonja ott volt egy saroknyira az intézet vendégházától a mühlburger tornál. a plafont egy háló takarta el, amire száraz leveleket szórtak, az egyik fal terepszínűre volt festve, a hajmosók überdizájnosak voltak, ők meg egész elfogadható áron vágtak festettek. sőt. cora mindig lelkesen készült, bújta a fodrászmagazinokat, hogy milyen frizurát csináljon éppen aktuálisan, mert hogy a göndör haj kuriózum volt náluk. sokat dumáltunk, magánéleti dolgait, anyjával való viszonyát, keletnémetségét a nyugaton, a sulit, ahova beiratkozott mind-mind elmesélte, és beszéd közben meg- megállt az olló a kezében. eleinte angolul beszéltünk, de aztán elvárta, hogy tudjak németül.
gabriellel együtt csinálták a szalont, ő a pasija is volt egyben, egy kigyúrt gombócfejű nintendó-őrült, akiből corának már rég elege volt, de azért elvoltak együtt. aztán mikor végülis szakítottak, gabriel lelépett, otthagyta corának a szalont, amit egyedül nem tudott fenntartani, így aztán a szalon bezárt, és cora a fürdőszobájában tupírozta a vendégeket.
már nagy hasam volt Hannával, amikor a fürdőkádja előtti kis szőnyegen térdelve mosta meg a hajam hajvágás előtt.
aztán többet nem hívtam, máshoz jártam festetni meg hajat vágatni, oda, ahol Hannával sétáltunk nap mint nap, egyszerűbb volt, csak beszóltam babakocsitologatás közben, hogy holnap jönnék.
így múlnak el az évek, a korszakok, fodrászokban számolva is megy az élet. feri, cora, karin...

kalandtúra

mivel tegnapra kánikulát jósoltak (huszonhat fok, az itt kőkemény napszúrás és hőség, mi lesz holnap, a huszonnyolccal!!), összepakoltam nagytörölközőt, fürdőbugyogót, kislapátból kettőt, enni, inni, sapkát, pelenkát (persze ebből nem sok minden kellett, de mindig az kell, ami otthonmarad), és irány a tó. teli lett a hátizsák, amit a hátsó gyerekülés miatt nem tudtam igazán hova tenni. raktam a hasamra - nem jó, nem tudok pedálozni. raktam a kormányra, felém nézve - nem jó, nem tudok pedálozni. raktam a kormányra, kifelé nézve - nem jó, ráül a kerékre. na ekkor valamelyik pánt beakadt, megrántotta a váltót, próbálom visszaváltani, de a szorzó kiskarja kiakad, meg se mozdul.
kaland van!
gyerek ki az ülésből, telefon elő, kiborulva Sosót hívom, miafszt lehet ezzel csinálni.
nyugtat, javasol.
megyünk tovább kiskeréken levő váltóval, nem kattog, csak nem mozdul, és tekerni kell, mint egy mókuskerékben. sebaj. hátizsákot próbálom gyerekülésre hátulra szerelni - nem jó, kormányozhatatlan. marad a hátam - úgy meg Hanna van kiborulva, ha át akar fordulni a másik oldalra, taszajt egyet a zsákon, a bicikli ilyenkor hatalmasat kileng, ő nyöszörög, megállunk, leszállok, több-kevesebb higgadtsággal győzködöm, hogy most már nincs sok hátra, és hogy csakazértsem fordulok már vissza, és most már bírja ki.
sokszor megállva végülis eljutunk a tóhoz, ahol egy zaher meg egy kapucsínó a vigasz. neki almalé és almatorta - ő jár jobban, a zaher egy ócska olcsó vajas krémes csokitorta csak. (a jegeskávéval már múltkor póruljártam, kávé izű jégká
sát hoztak ki, brr, kiráz a hideg ma is, ha eszembejut.)
na most aztán irány a tópart! elő a lapáttal, fürdőgyatyával, meg persze a napkrémmel!
a víz kicsit hideg, a parton hemzseg a kárkárkaka, úgy kell egy szarmentes övezetet keresni, ahol leülhet a gyerek a homokba. Hannának az egyedül homokozásból egy idő után elég, csak úgy üldögélni meg egy gyereknek sosem jó móka, így sétálunk a fűben, a homokban, a bokáig érő vízben - Hannának volt egy gyenge próbálkozása a kaviccsal felszórt "járdán" is. közben bambuljuk az embereket, a madarakat, a kishajókat, a vicces szivárványszínű vitorlásokat, amiken edzenek a gyerekek.
enyhe nyárfiling szivárog elő, mégsem volt ez rossz ötlet, persze a visszaút a hátizsákkal és a váltó nélküli bicajjal enyhén nyomasztó leghátul (nem ok nélkül, mint utóbb kiderült), de azért a megérte után jöhet egy pont.

hiszti, kétlábon, koffein és related

Hanna mostanában elkezdte durván a dackorszakot. tudom, általában kétévesen kezdődik, de hát akaratos kislányunk nem várt addig, ő már most ellenkezik, ha reggel pelenkát kell cserélni vagy ha bármikor öltözni kell. ívben megfeszül, ordít, rúgkapál és persze még visít is közben, ha olyasmi történik, amire ő előtte nemet intett a fejével. néha ki lehet cselezni, mondjuk a cipőfelvevésnél bejön az a trükk, hogy a macijára vagy a babájára adom rá, na akkor persze rögtön a lábára mutogat, hogy az neki kell.
pluszban tegnap óta feláll egyedül, kapaszkodás nélkül, és vigyorogva álldogál, szóval lassan tényleg elindul kapaszkodás nélkül. meg még mindig nem bújt ki teljesen az alsó rágófoga, szóval van elég oka arra, hogy éjjel megint vacakul aludjon, de ez engem konkrétan kikészít. merthogy apa nem jó éjjel, anya kell, és sokszor csak úgy alszik vissza hajnalban, ha átvisszük a nagyágyba. ott meg mászik rám, ölelget, átkulcsolja a nyakamat, úgy kell lehámoznom magamról, hogy meg ne fojtson.
ma reggel hétkor kelt, én egy kávét reggeliztem egy kis mazsolás zsömivel. aztán kilenckor átmentünk Andiékhoz, hogy majd megyünk lepkézni, ha megjött a számítógépszerelő. amíg vártunk, Andi főzőtt kávét. aztán csak nem jött a szerelő, viszont jött még egy kávé, én meg fél egykor már remegő kézzel mentem hazafele, a lépcsőn már szédültem, most meg lefagynak az ujjaim a kezemen, lábamon. ahogy ettem, kicsit jobb lett, de még mindig tart a túladagolás. jöjjek már le, jöjjek már le...
ma megyek fizikoterápiára, hétfőn felmérték az állapotomat, ami súlyos annyira, hogy fizesse a biztosító: a bal oldalamon nem mozdgnak el a bordák a gerincoszloptól, és az izmok baromira feszesek. a jobb oldalam kicsit jobb. egy csöppet visszajött a kamaszkori gerincferdülésem is. neszenekem. tornázni meg úszni kell. meg járni hozzájuk.
mondtam a csajnak, hogy Sosó nincs, gyereket nincs kire hagyni, erre mondta, hogy hozzam nyugodtan, mindenki ezt csinálja. na majd meglátjuk, hogy bírja azt a félórát...
aztán holnap meg megyünk heidelbergbe, apámékkal meg nagybátyámékkal hétvégezni. mivel Sosó normandiábol jön kocsival, mi Hannával vonatozunk. Hogy hogy megyünk ki az állomásra, meg nem tudom. jó is hogy eszembejut, meg kell nézni a buszokat...

levél

séta után
- nem kaptam levelet.
- és ez most jujdejó, nem kaptam levelet, vagy pedig sajnos nem kaptam levelet?
- hát, inkább olyan nem gondolt rám senki, nem kaptam levelet.
fürdetés, öltöztetés után a gép elé ülve jön egy levél sokat gondolok rád címmel
a konyhában ülve,
amikor a falhoz fordulok
és dolgozást mímelve
folyton rád gondolok

áttörés

na, tegnap csernus doktor büszke lett volna ránk, ugyanis bevállaltam újra a babakocsit, és láss csodát, hanna majdnem két órán át elvolt benne - elmentünk a sétányon a kis terecskéig, ott kivettem, és bambultuk a szökőkutat, majd visszafele beugrottunk a patikába meg a pékhez, és csak a legvégén, a péktől hazafele nyűgött csak egy csöppet.
szóval lehet, hogy csak egy nyűgös korszaka volt az előző, a nagyon korai lázadó korszak :)
ma megyünk újra a hallásvizsgálatra, mert hétfőn csak a bal fülét tudták rendesen megvizsgálni, a jobb fülét elkezdték vagy tízszer nézni, de sosem jutottunk a végére rendesen, mert hannácska nem bírt egy teljes percig csöndben lenni. az egész úgy ment, hogy egy pici rózsaszin izét dugtak be a fülébe, ami egy számitógéphez volt kötve, és elkezdtek hangokat adni azon keresztül, na és akkor csöndben kellett mindenkinek lenni, hogy a vevőt ne zavarja meg semmi. a végén persze már annyira utálta azt, hogy a jobb fülébe dugják azt az izét, hogy egy másodperc után nyűglődött, és persze a gép rögtön kiirta, hogy túl nagy a háttérzaj. úgyhogy ma újra próbálkozunk. most viszek cumit, hátha az jobban bejön, mint a cici. amúgy a bal füle rendben, a jobb is annak tűnik, de rendalelkemindennek, meg kell csinálni, mondta a dokinéni...

az aluminium-öntöde öltözője

csütörtökön indultunk neki az ezer kilométeres útnak, ka-bp. félúton, az osztrák-német határnál megaludtunk egy panzióban, Hanna persze nem tudott elaludni vadidegen helyen, mese után riadtan keresett valami ismerőset, de nem talált, így sokat bőgött, míg vaksötétben cicin be nem ájult.
pénteken már magyarországon jártunk, mikoris sosó odaadta a magyar mobilját, hogy próbáljam meg életre kelteni a nem működő középső gombját, persze nem ment, és ráadásul még szerencsétlenkedtem is egy sort, miközben hanna sírt. erre ő kiakadt, ordított, befékezett az autópálya közepén. álljunk le, mondtam én, hátha az etetéstől hanna lenyugszik. lébény szélén leálltunk, én elkezdtem hannát szoptatni, sosó elbabrált a telefonjával, egyikünk se szólt a másikhoz. sosó rátalált az autó beépített hangérzékelős telefonkönyvére, és próbálta használni, de a szilikonnő nem értette az angolját (kenszöl - mondta sosó. szrí, szevön - mondta a szilikonnő. ken-szöl - mondta sosó. éjt, szevön - mondta vissza a szilikonnő.) ő kitartóan küzdött, én hátul fetrengve röhögtem rajta, mikor is hanna feje elkezdett vörösödni, és közben nagokat nyögött. hanna mostanában ötnaponta kakál, de akkor annyit, hogy tele a gatya, azt nem lehet letörölni, azt mosni kell. és perszehogy péntek volt az ötödik nap az előző óta. szóval lébény határában nekiállt szarni a kis drágám, mi pedig kénytelenek voltunk beszélgetni egymással, hogy akkor hova vigyük mosatni a gyerek seggét.
végülis a lébényi aluminim öntöde férfiöltözőjében került sor a seggmosásra és a tisztábarakásra, kalandra fel! jeligére.