Céltalanul élünk e világon, hacsak célt ki nem találunk magunknak. Ez egyszer biztos. Szétpukkadó világmindenségünkben egy jottányit sem változott volna az emberi állapot, ha nem úgy élek, ahogy éltem, hanem mást se teszek, csak egy gumifagylaltot hurcolászok szekrénytől szekrényig hatvan esztendőn át.
Nem tudom, mi a baj velem. Nincs kedvem semmihez.
Ismét rájöttem, hogy apám lánya vagyok. Sajnos vagy szerencsére, ki tudja. Egy kaptafa.
Arcom apai nagyanyámé.
Természetem apámé.
Testem, mint egy hatévesé (a múltkori flitteres jópofafelsorol kiderült, hogy hatéveseknek való kisruha. és rámjön. no comment about kisebbmelluségi érzés)