Széthullnak napjaim.
Ez a hét a nátháé volt. Hát még a tegnap.
Tegnap sokat filóztam, hogy elmenjek-e a Maksamétára. A sejtek miatt amúgy is be kellett jönnöm, akkor meg már mindegy. Utcai ruha, összeszedett külső, nemvagyoklázas felfogás kell mindkettőhöz. Ha már az egyik miatt összeszedtem magam, jöhet a másik is. Munka után a szórakozás.
Hát igen. Beszórakozva elég para élmény volt ez. Túl kicsi volt a nézőtér, túl világos, és túl közel ültünk a színpadhoz. És túlságosan kellett koncentrálni, hogy ne legyek feltűnően szétesve. Így már nem volt vicces. Csak egy nagy kihívás, és para-halom.
Arról nem is beszélve, hogy Bali tényleg lenyíratta síkkopaszra a haját. Irtózatosan randa. Egész este próbáltam magam túltenni rajta, de nem ment. És az az ing, meg a nyakkendő, tisztára neonáci imidzs. Brrr.
A darabról nem írok, jobb ha hamar elfelejtem. Ott és akkor jó volt (igaz, csak az első fele), de maradjon csak annyi meg, hogy voltunk ezen is. Hogy voltunk a Mikroszkópban is egyszer.