Arcom vörös, szívem a nyakamban dobog, mindjárt bőgök, amikor már öt perce a gyakorlaton kéne lennem.
Miért akadok ki? Pedig nem is... sőt talán sose... és különbenis...
Nyelem a levegőt, nyugalom, ezerszer elmondom magamban, hogy tudtam, meg hogy ez így van jól, ez így van rendjén. Már majdnem minden okés, amikor Magdi kijelenti: már megint fogytál, és nyúzott is vagy. Erre meg mit feleljen az ember?
Hogy üresnek érzek mindent, ami csak körülvesz?
Hogy hiába próbálom körülbástyázni magam érdekesebbnél izgalmasabb programokkal, elegem van az egész világból és nem látok kiutat az értelmetlenségből?
Hogy amikor már azt hittem, túl vagyok minden hülye depin, megint rámtör, maga alá teper, és még csak egyetlen ember sincsen, akinek azt tudnám mondani, segíts?
Hogy már megint küszködöm a bőghetnékemmel, pedig semmi konkrét okom nincs rá?
Nem, ember lánya ilyenkor meglepődik, és azt mondja, hogy nem is vette észre. Meg hogy nehéz az átállás, az ide-oda rohangálás. Vagyis melléhablatyol, aztán lenyugszik, és kényszeredetten feltölti az üres desztvizes flaskákat, majd szépen levezényli a gyakorlat gyakorlati részét.