Hétfő
Szépen lassan, komótosan.
Hívtam cangázni egy csomó embert, de a mai napját mindenki mással tervezte be, nem velem.
Sebaj, akkor én ma Andrejjel randizom. De ma nem a szobámban, nem az ágyon, mint eddig. Legyünk ma kinn, Makine! De hol? WB zárva, se híre, se hamva, az Aranyhal elnézésemet kéri, de bizonytalan időre technikai okok miatt zárva. Marad a Ráckert. Felváltva kortyolom a sört, a kávét és Andrej szavait. Most negyedszer kezdünk bele valami rövidebb-hosszabb dologba, és hát negyedszerre az ember már elvárásokkal indít. De Andrej fellázad, meglep, és nem bírok nem nevetni, amikor vele együtt nézek az afgán napba, érzem az atombomba robbantás zörejeit, a hasam alatt morgó földet, és csak mosolygok, mosolygok. Otthon folytatnánk, de seperc alatt elalszom, és ő megértően mosolyog rám a hátsó borítóról.
Hé!
Ki volt az a gennyláda, aki lecserélte a lábaimat két hatalmas kőtömbre?
Segítség! Valaki mutassa meg, hol a térdem, és hogyan kell behajlítani!
Príma volt vasárnap a torna, prí ma ez az izomláz, de a bicózástól nem éppen elmúlnia kellett volna? Utálok zombiként mászkálni!!!