Keith Campbell egy bájos britt fazon, bájos britt akcentussal. Kicsit kellemetlen csak, hogy max. ötvenen vagyunk az előadásán. Azon, amiben ismerteti, hogyan, miért, mikor, milyen előzményekkel csinálták meg Dollyt és társait. Sredi örül az angol szónak, Eszter klónozott albínó békákat rajzolgat, én meg buzgón fázok. Mindezt az első sorból.

A pitapalotában a diszkósgotan csendül fel, a villamoson pedig a kisebbségi gotan jár körbe apróért. Igen, ezek jelek, hogy el kell rá menni. Bármennyibe is kerül. Önök érték. Örök, kérték. Csapódom hát Pepéhez, Barbihoz meg Rajczyhoz. Ismerősökkel és szelebritikkel teli a terem, lófrálunk felsál, mosmár igazán kezdődhetne már a gotangotangotango.
És igen. Erre el kellett jönni. Élményfürdő. Kép és hang a csúcson. Hátat borzol, idegen hagy. És a végén az a santamariára rákevert eminem, húha.