Csúsznak szét a napjaim. Egyik ma megy a másik holnap után, céltalan, tervtelen.
Írnám, mi volt, hogy egyszer majd meglegyen, ha elfeledném, de ahhoz sincs kedvem.
(rivjúírás, hajó, misziszipi, bárzongorista, rozé a napozóágyon, utazás nagyanyámékkal hajdúszoboszlóra, hajó, veres, tó, napsütés, eső, villám, égzengés, harcsahalászlé és túróscsusza - Poroszló, Kormorán - nyárfíling, utazás, nap, tisza, gólyák, luiamsztrong, minek és a kékfényes valóvilág be-és kiszavazósó)
Alapvetően dolgozni nincs kedvem. Bonyolultnak tűnik eltervezni a holnapokat, hogy hova is menjek, mivel is kezdjek, mit is csináljak.
- Hallott már kegyed a felnőtt nőkről? - kérdezte múltkor Somogyi prof. Ja, asszem. És igen, asszem én nem is akarok felnőtt nő lenni. Akkor meg mi van? Ugye, alapproblémába ütköztünk ismételten. Felelősség. Túl sok mindenkiért vállaltam már hasztalan felelősséget, magamért már nincs kedvem...
Utálom, ha nyűgös és unott és fáradt meg lusta vagyok, és nincs kedvem a trehányságom miatt magyarázkodni. Elúszom ebben a nagy szabadságban, az ittvagyok-ottvagyok-ittsem-ottsem-seholsem létemben.
Nyarat akarok, vízpartot, madarat, békát, halat, rétet, erdőt, gombát, naaaagy alvást, aztán meg kirándulást meg biciklizést meg úszást, meg ovódás dolgokat, mint ringlispir és pingpong, meg lángost, meg a boross hülyeségein nagyokat rötyögni, igen, csak nevetni bele a langyos, olcsó, szúnyogszagú nyárestébe. Hmmmmmmmmmmm