Nem.
Nem írom le mind a négy napot. A hullámot a Celebrategoodtimescomeon-tól a teljes, totális hisztérikus kiakadásig. Nem írom le, mert már egyre kevésbé vagyok biztos bármiben is.
Amit biztosan tudok, az dobott fel és az akasztott is ki.
Tranqilliser.
Adj nyugalmat és türelmet.
Adj erőt, mosolyt az arcomra, 1997-es pedagógiai kikicsodát Boksay Zoltánnal.
Szeretnék mindig olyan felszabadult és őrült lenni, mint amilyen csütörtökön voltam a virágzó gesztenyefasoron a találkozásunk után. Szeretném, ha naphosszat elhallgathatnám fáradt, őszinte hangját, elnézhetném kócos fejét, amint végigfekszik az ágyán, és barna szemeit időnként rámveti. Csak úgy vele lenni, csikket dobálni az Erkel színház tetejére, elnézegetni a sárga autót, a ki tudja merre tartó hajókat (nem, nem daruk azok!) a kiözönlő hangyákat, és lenni.
Szeretném, ha mindez lenne még, és szeretném, ha elég lenne.
Falánk vagyok, mohó, nagyokat akarok harapni abba, ami még nincs is kész.
Pedig tudom, Ádámnak igaza van: Még öt perc és szeretni fogjátok!
Csak azt az öt kell percet kivárni.