Mindig is azt szerettem bennük, hogy bármi bajuk van, volt, közvetlenül meg tudták Vele vitatni. Mintha bármi alku tárgya lehetne. Mintha egyáltalán lenne Ő. Mintha mi bármibe is beleszólhatnánk. Mintha csak a mi rábeszélő képességünkön múlna az, hogy valóra váljanak vágyaink, álmaink, kéréseink.
Ha én is így gondolkodnék, most megbeszélném vele, hogy köszönöm szépen, de azt hiszem jól megtanultam már a Felesleges, a Hasztalan leckét. Nem kérnék több szép példát rá, hogy megértsem milyen is az, amikor huszadszor csinálom meg ugyanazt a kisérletet kicsit másképpen, kicsit jobban odafigyelve, kicsit precizebben, mégsem jön ki jó eredmény, mégsincs semmi, amit elmondhatnék a munkamegbeszélésen, vagy kirakhatnék egy poszterre. Vagy hogy milyen az, amikor hetente kell az ember lányának nagytakarítást csinálnia otthon a munkaidejében, csakazért, mert az anyja ki akarta festetni és csempézni a konyhát, kifestetni a kisszobát, meg aztán lecsiszoltatni és lelakkoztatni az előszobai parkettát, ezek között egy-két hét szünettel, folyamatos ki-és bepakolással, és persze ezek egyenként is hatalmas kosszal járnak, főleg, ha az ember anyja levetette a konyhaajtót, mert ugye minekaz, és akkor persze nem neki lesz legszívesebben sírhatnékja, amikor meglátja a múlt héten kinyalt konyhát egyenletesen beborító kétcentis parkettafűrészport, mert még mielőtt hazaérne, ragyog a lakás, hogy azért legalább ne cirkuszoljon. Csak a kivitelezés miatt, vagy amiatt, hogy a gyerek mindig a minimaxot nézi, vagy hogy nincs söre, vagy hogy megint elmegyek este valahová, vagy hogy miapicsánakdobodkiafizetésipapírjaimat...