– köztünk nincs zene.

Komolyan egyre inkább azt érzem, már nincs miről beszélnünk.
Mert egyre inkább azt érzem, amit eddig mondtam, nem hallotta, nem értette. És nem tudom, hogy amit múlt héten írtam, mondtam, mennyit jelent neki. Félek, hogy semmit. Vagyis nem. Helyrerakta ettől egy pár paráját, de asszem ennyi. Félek, de azt hiszem nem érti. Aki nem tudja, hogy egy kapcsolatban mi a különbség szerelem és szeretet között, aki nem hiszi, hogy mindig valaki jobban szereti a másikat, vajon mit ért ebből a világból?
Csak ültem ott az asztalnál, és próbáltam a véleményalkotást nullára redukálni. Ott és akkor. Mert különben otthagytam volna a fenébe. Így elmondtam azt, hogy én mit gondolok, érzek, hiszek az ilyen dolgokról, és ő ámultan hallgatott, majd vissza-visszakérdezett.
Szánom, bár bánom, hogy szánom.
Sajnálom, mert így még annyira sem tudunk beszélgetni, mint azelőtt. Azelőtt, hogy elmondtam neki, mit is gondoltam, éreztem. Azelőtt, hogy mindezt ismét félreértette. Azelőtt, hogy sírva telefonált a podmanickiről, és azelőtt, hogy kiselőadást tartottam volna neki én, a nagyvilági nő (hahaha), kvázi egy párkapcsolati gyorstalpalót.
Nem jó ez így.
Mert hiába írtam le neki, hogy velem mi van, hiába mondja azt, hogy most mongyadte, hiába érezte meg, mennyiszer nem volt ott, amikor kellett volna, attól még nem változott meg, attól még én nem tudok beszélni. Az ovis máz pedig már szétpukkant, de helyette nincs semmi, csak kínos hétköznapmesélés, kedvesistenítés, amiből köszönömszépen, nem kérek.