Vajon ő nem hallja azt, hogy miket mond? Vajon ő nem látja, miket csinál? Hogy van az, hogy miután nekünk azt magyarázza, hogy mennyire érzékeny, milyen jó pszichikai érzéke van, amikor mi mesélünk, nekiáll telefonálni, újságot olvasni, aztán meg bealszik? Minek erőltetni egy barátságot? Vagy kettőt? Minek, ha nincs ideje, kedve, türelme hozzánk? Minek, ha van más elég, aki meghallgatja őt?
Nem értem.
Vagyis de. Csak iszonytató kimondani, hogy most már nem veszi az energiát ahhoz, hogy felülkerekedjen a sznobságán. Iszonytató kihallani a szavai közül, hogy csak azok a barátok, akiknek valamilyen szerepe van a jövője építésében, a bété leendő tagjai, vagy potenciális ügyfelek, megbízók, közvetítők.
Kiábrándító, hogy még csak nem is leplezi, hogy azért jött fel péntek este Verához, mert el akarta hozni az EU-s pályázatokat. Engem meg addig teleltet, amíg újra nem indul a navigátor - ki tudja, jól jöhet még egy-két információm.
Kiábrándító ez az egész.
Múlt héten bementünk Évanénihez a madácsba. Vicces volt. Előjöttek az emlékek, bejött trécselni Margónéni, az osztályfőnökünk Évanéni, MolnárVera - a kémiatanárnő, a mi időnkben még kezdő tanárként avanzsáló igazgató, Kacsa, a testvérosztályunkból, akiből magyarszakos tanárnő lett (ő csinálja most a tháliát, baszki). Ja, vicces volt. Ahhoz képest még durvább ez az egész.