Most hiányzik csak igazán. Most, hogy megyünk le az Őrségbe, és ő nem jön. Tegnap hasitott belém, hogy hol mindenhol jártunk együtt, mennyi minden hülyeséget bevállaltunk, hogy mennyit röhögtünk egymáson, magunkon, mindenen... Fel is hivtam rögtön, őt legalább fel lehet hivni. Ő csak pár száz kilométerrel van arrébb, őt meg is lehet olcsón látogatni, ő is jön időnként (még), csak éppenséggel ez nemugyanaz. Ez nem olyan, mint amikor elmentünk túzokfészket őrizni, és a keleti főcsatornában kellett fürdenünk, és az általánosiskolás kisfiúk beégettek madarakból, és amikor Mona két májkrémkonzervvel tágitotta a fürdőrhuháját. Vagy amikor darvakat számoltunk, és a természetvédelmi őr háza olyan hideg volt, hogy sapkában-sálban járkáltunk a szobában, és amikor Mona kiment a wc-re, sikoltozva jött vissza, aztán kiderült, hogy csak a tükörképére hitte azt, hogy betörő. Vagy amikor lementünk Ócsára, és szedegettük ki naphosszat a pipiket (ő igy hivja őket) a hálóból. Vagy amikor lementünk a Balatonra, és annyira jónők voltunk, hogy a kempinges elengedte nekünk a szállásdijat. Vagy amikor lementünk a Tiszára, a Timp házába, és ott volt a Bonca meg a Csoki is, meg a Robi, jézusom, az a Robi, aki sikitozva futott ki az ártéri erdőből, mert attól félt, hogy a hozzáérő ágakról bogarak meg mindenféle gonosz dolgok kerülnek rá, amiktől beteg lesz. Vagy amkior lementünk az Ágiékkal az Őrségbe, és beleestem azon az április eleji estén a jéghideg megáradt patakba, és ők először tágra nyilt szemekkel aggódtak, aztán kipukkant belőlük a nevetés, és aztán úgy mentünk vissza a faluba, hogy én két pokrócba voltam bebugyolálva, a ruhámat Ágiék hozták ketten egy vastag faágra kiteritve, Mona meg a menet elején egy aznap este talált szarvas alsó állkapcsot cipelt. Vagy amikor eltévedtünk október közepén, sötétedés előtt nem sokkal, Ipolytarnóc és nemtom mi között félúton, aztán a vadcsapást követve kijutottunk egy legelőre, ahol találtunk szénát, meg vadászlest, ahol majd elalhatunk, és ahol Mona menet közben a saját lélegzésére azt hitte, hogy kutyaugatás valahonnan messziről, de aztán mindig kiderült, hogy nem, mégsincs közelben a falu, de aztán valahogy egyszercsak megjelent előttünk az a zöld jelzés, ami egy órával azelőtt eltűnt, és mi boldogan, bár egy kicsit megázva trappoltunk be a buszmegállóval szemközti kocsmába. Vagy amikor a timpesekkel voltunk a Zemplénben... vagy amikor... és akkor még az egynapos kirándulásokat nem is meséltem...
sem a szilvesztereket, sem azt a sok mindent még, amit itt Pesten műveltünk...
mi