Emlékszem én mindenre. Vagyis majdnem. Emlékszem, hogy milyen kínos volt Zsófit otthagyni a félig teli korsójával, hogy milyen vicceset dumáltuk az éppen jegyszedőként funkciónáló atommetál, halványkékkontaktlencsés (most nem), rasztahajú (most nem) sráccal, akivel már Bébé és Petyka egyszer már eldumált, emlékszem, hogy hogy bizonygatta, fogjuk csak meg a kendőjét, alatta ott van a rasztahaja, higgyük már el, hogy ez az egyenes fekete haj tényleg paróka, és a raszta pedig az igazi, arra a két gitáros srácra is, tréningfelsőben, akik egy basszusgitárral meg egy szólógitárral, meg pár pedállal olyan állat zenét csináltak, hogy Bébével majdnem berosálltunk, aztán persze emlékszem Ferikére is, aki Bébével olyan kis cinkos vigyorgással beszélgetett, nem úgy, mint múltkor velünk (Nusival meg velem), és persze az esőre is, meg a tréningfelsős kultibulira is, ahol jól tippeltünk, ő volt az, és jól tippeltünk ő jó volt, nagyon jó.
Csak egy valami hiányzik, az álmom. Pedig tudom, hogy az is jó volt, de azt sajnos már nem tudom visszahozni a feledés homályából. a francba.