Ma délben én voltam fligófbenedek, szép lassan változtam át, az ő szemével láttam, az ő agyával gondolkodtam. Kikértem a hotdogot meg a nagyonhabostejes kávét, és mivel már nem volt bárszék, és az ablaknál is voltak, meg a pulthoz közel is, beálltam középre. Ez volt az a pozíció, ahonnan nem láthattam a nemtomhonnanismerős bicajos srácot, pedig felém fordult, de legalább a két beszélgető srác sem látott engem, de minden egyes szavukat jól hallottam. Először elnevettem magam ("Nem gondolkodtál el azon, miért csalod meg mindíg? Nem gondolkodtál el azon, hogy miért tekinted őt mindíg meghódítandónak, ha el akarsz menni valahová? Ez egy évezredes csapda, bazmeg..."), de aztán ahogy folyatódott a beszélgetés - ami egyébként elég egyoldalú volt, a bal oldalon ülő srác mosta a másik fejét, az meg néha reagált egy-két provokatív kérdésre - egyre durvábban láttam magam előtt a kirakatban ezt a két srácot, kintről, a rákócziról filmezve, ahogy az egyik bámul bele a poharába, miközben a másik felé forulva mondja a magáét, próbálja talpra állítani, hogy ne dőljön vissza, hogy meg bírjon állni hét év után a saját lábán, hogy ne rántsa vissza a megszokás, a szavahihetőségét cáfolva, a barátságát megkérdőjelezve minden érzelmi eszközt bevet a szerinte áhított cél érdekében. Az már mindegy, mi lesz ebből holnap, az már senkit nem érdekel, hogy Lajos visszamegy-e Klárihoz, de ez a beszélgetés, ez teljes mivoltában teljesen beleillett egy olyan filmbe, ahol csak két ember beszélgetését látod, hallod. mondjuk ki, a rengetegbe. amit az oscarra akartak nevezi, pedig hát kit érdekel...