Szombat este, a palacsintasütés után mire összekészültem, hajat festettem, megfürödtem, hajat szárítottam, meg egyáltalán, rendbe szedtem magam, addigra elment a kedvem az egész estétől. Vagyis csak attól, hogy én most kimozduljak otthonról. Annyira jó volt bebújni az ágyba és olvasni (Cortázar: Összefüggő parkok, az összes novella egyben, nyolcvanas évekbeli román kiadás :)
Jaj, ha már a nincskedvemnél tartunk, annyira para, hogy belementem abba, hogy találkozok a zergével. Semmi kedvem hozzá, egyrészt mert már régen is, amikor még volt egymáshoz valami kis közünk, akkor sem tudtunk miről beszélgetni, csak valahogy mindketten abban a társaságban voltunk, ott voltunk minden kiránduláson, minden gólyatáborban, ugrattuk egymást, de semmi már. Vagyis de, amikor az egyik gólyatáborban megkötözött, és úgy csikizett a tanáriban, és hiába kértem, hogy engedjen el, még legalább öt percig csikizett, nem hitte el, hogy ez egyáltalán nem vicces, és egyáltalán nem jófejség. Asszem azóta nem tartom normális emberi lénynek. Meg igazából sajnálom a húgait, akikhez sokkal de sokkal több közöm volt valaha is, és akiket csak úgy otthagyott (az apjuk után) abban a fene nagy lakásban az ápolandó, ágyhozkötött nagymamával, miközben mindketten egyetemisták voltak, max. tízezres ösztöndíjjal, amiből ugye megélni sem lehet, nemhogy lakást fenntartani meg ápolót fizetni, úgyhogy évente más halasztott, és maradt otthon a nagyival. Nem tudok neki mit mondani. Akkor sem tudtam, amikor nyáron találkoztunk, ültünk egymással szemben, üdítőt szürcsölve a napfényes rádaiutcában, és nem tudtunk egymásnak mit mondani. Mindegy, majd valahogy lemondom.