szembe sül

hihetetlen
mintha belelátnék a fejébe
megint
mint másfél éve, amikor megrémültem attól, amit benne láttam, amit látni engedett, ami ellenérzést és menekülést váltott ki belőlem. igen, az ölés és baszás binaritás embere megrémített.
azóta csak a mély barna szemét láttam csak nagyritkán, benne az a tengernyi fájdalom, tengernyi csalódás, mely lehúzza őt, melyet nem tud egy nő sem elmúlasztani, mert nem lehet másra átruházni az élete megoldását...
rossz volt belelátni az életébe, a szerelmeibe, a csalódásaiba, akkor is, ha rólam szerencsére nem is találtam semmit... (hiszen nem is történt semmi, csak közeledni próbált, én meg nagy ívben hárítottam)
rossz volt olvasni a naplóját, amit véletlenül találtam meg, és már az elején sejtettem, hogy az ő műve, de bizonyíték kellett, hogy tényleg az övé, aztán meg vitt a hév, hogy még, még, olvasni kell, belelátni, amig csak engedi...
de nem akarok többet tudni.
egyszerűen azért, mert nem vagyok rá kíváncsi.
ha az lennék, felhívnám telefonon, és megkérdezném, mizujs.
ha...
khm. éppen egy levelet kerestem, amit főnököm küldött annó, és benne van az a címlista, amire most éppen szükségem van, és persze nem találtam meg, de kottekpeti augusztusi levelét igen, amiben jól a neve alá írta a blogjának az elérhetőségét. innen is láccik, hogy akkor éppen abszolút nem voltam rá kíváncsi.