mondta sosó vasárnap tizenötóranullanullakor, amikoris elkezdődött juditék esküvője az ötpacsirta utcában, mi meg a deákon álltunk az álló negyvenkilencesben.
mindez a háromnegyedórás ámokfutás után, bedugult az egész város, a másik felét meg lezárták, vasárnap, amikor nincs senki az utcákon, csak a maratonfutók, meg a dugóban állók, mindezek után csikorogva és padlógázzal egyesben, majd padlófékkel megállva leparkoltunk a madáchtéren, ahonnan persze már a szokásos vasárnapi forgalom lett volna a kálvinig, de mi a villamoson szobroztunk.
nem ment haza.
és nem késtünk sokat.
viszont időbe tellett, míg sosó lehiggadt, és ezalatt az idő alatt végig dumált. marci meg válaszolt, zsófi meg ráordított mindkettőjükre, sőt még szegény verára is, hogy maradjanak már csendben, így vera is kiakadt, sosó meg exnője kiakadásán és kifakadásán élvezkedett, szép volt az egész na, tisztára mint egy angol vígjátékban, nevettem is rajtuk őszintén, bár mondjuk egy angol filmben ritkán gegelnek zsidó esküvővel. mindegy, bájos volt na.
aztán megláttuk a zsúrkocsit, amit löpi haverjaitól kaptak, aminek a tetején az üveglap alatt a haverok képeiből készült montázs állt, és hát mondanom sem kell, irtóra örültek neki. mennyire vicces lett volna, ha judit megkapja a puzzlet, pont párhuzamban ezzel az ajándékkal, kicsit szar volt azert, hogy leszavaztak azzal, hogy nem jo otlet.
bár azt jó volt látni, ahogy löpi unott feje felderült, mikor a nagy kartondobozból előkerült az újságpapírok közül a diavetítő. na az jólesett. ahogy mindketten örültek. az jó volt.
meg veráékkal utána beülni kávézni, meg dumálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése