néha komolyan úgy érzem, láthatatlan vagyok. vagy hogy nem hallanak. vagy egyáltalán nem is létezem. aztán ebből persze visszaránt az a három-négy ember, aki az intézetben a munka-kérdéseken kívül is képes hozzám szólni. négy. és akkor eszembe jut, hogy nem velem van baj, és ilyenkor magamban dühöngök, átkozom ezeket az aszociális australopithecusokat, akik körülvesznek, rám telepednek, feldühítenek.
az elmagányosodás fokozatai közül most éppen tartok, hogy időnként feleszmélek, jé, de jó dolog nevetni, de régen is tettük ezt benn a munkahelyen... és akkor eszembe jut eszter meg szpéter, akikkel ülünk az ötnégyzetméteres kiskonyhában, és fulladozva röhögünk.
hiányoznak az emberek magam körül. zombikkal vagyok összezárva, akik félnek nyitni mások felé, nehogy kiderüljön zombiságuk. nem, nem jófej zombik. sosót mostanában ritkán látom, sokat volt pesten, mással meg csak a munkahelyen találkozom. gááááz nagyon.
ma jó napom volt.
németórán arcomba sütött a nap, és nagyokat röhögtünk. egyre jobban felszabadul mindenki, irtó viccesek az órák. kedden például tabut játszottunk a szódoga helyett, irtó jó volt, nagyon élveztem. aztán este meg ági bútorait cipeltük le a kisteherautóba, holnap költözik, aztán meg dec végén végleg.
csak páran voltunk, nagy részüket nem is ismertem, de uli humora meg a többiek jókedve feldobó volt.