altató

nem szerettem volna mama lenni. anya, az jobban hangzik. a mama az olyan, nemistudom, na. sose mondtuk előtte, hogy mama vagy papa, mégis mammát mond, ha engem akar. sosónak meg appát. így, két emmel ill. két pével.
úgy tűnik, ebben a kérdésben sem én döntök :)
najó, van, amiben még én. de hogy miért pont ezen a héten fogtam bele az önálló elalvásra szoktatásba, ne kérdezd. hétfőn rámjött az ihlet, és aszontam itt az idő. biztos amiatt, hogy mostanában nagyon szarul aludt éjjel, és már hatvanötödször beszéltünk erről sosóval, hogy máshogy kéne altatni, és majd a védés után nekiállunk. bár ezt már január óta halogatjuk azzal, hogy majd a védés után. mindegy, most belevágtam.
eddig az altatás pár perc kézben, ölben, és már aludt is, ez annyira egyszerű, meg gyors, meg bevált, minek változtatni. de a sok ébredés és nemvisszaalvás viszont nem vicces, a keserves bőgés, és végül a mi ágyunkban fetrengés éjjel még kevésbé az.
nade hétfő óta a napközbeni alvás már egyedül megy, ő eldumálgat az elefánival meg az én kispárnámmal, bár már egyre kevesebbet (először másfél óra kellett, hogy elaludjon), és már egyre kevesebbszer szól, hogy mamma, és így néha, tíz-tizenöt percenként megyek csak be. ilyenkor szólok, hogy alvás van, aludjon el, néha fel is veszem, kap puszit, de megy vissza ágyiba. ilyenkor néha elszomorodik, de eddig nem sírt, max amikor kimentem az ajtón egy fél pillanatig.
ma már csak egy fél óra volt az egész, most már csönd van. egészen odáig vagyok magunktól. nem hittem volna, hogy ennyire fájdalommentes lesz az átszoktatás.
najó, az esti majd csak később jön, most még mindig kézben alszik el este, de tegnap éjjel végre leesett, hogy talán azért ébred szegény óránként, mert meleg a hálózsákja, ideje egy vékonyabbat ráadni. így viszonylag nyugis volt az éjszaka, csak háromszor kelt. gyerekkel az ember rájön, hogy mennyi minden viszonylagos.