Sok

Most a pesti otthonlét alatt sikerült annyira besokallnom Sosó apjától, hogy ne nagyon akarjak többet náluk lakni, ha Pestre megyünk. Mondjuk karácsonykor nem is férünk majd el, mert Krisztiék kimennek Kanadába, és a házrészüket kiadják, és ők alszanak majd apóséknál, ha hazamennek. Bár a terv szerint mi is ott alszunk, egy szobában négy felnőtt és egy másikban meg apósék a három unokával, de inkább nem megyünk vagy max Andiékhoz. A húsvét hétfő annyira erőltetettre sikeredett ( a családi háttér ismeretében meg pláne érthetetlen is, hogy miért), hogy a családom is megirigyelte volna, nade az, ahogy ránk akaszkodtak az utolsó este, csak hogy még egyszer lássák Hannát, dühítő volt. Ezenfelül sikerült elérniük, hogy a szuperül evő gyerek a jelenlétükben alig egyen - nem is csoda, ha félpercenként rám szólnának, hogy egyek, rágjam meg a falatot, ne ezt egyem, hanem azt, én is hagynám az egészet a csudába. Sose bosszantottak fel ennyire, mint most, amikor ráadásul nem vették le, hogy anyám nem éppen vendégváró állapotban van - annyira rekedt volt, hogy nem volt semmi hangja. Na mindegy, majd elmúlik a dühöm, mint ahogy talán nyárra elfelejtem Berconka agresszivitását is, és megjön a kedvem vele együtt táborozni. Bár egyelőre keresztbeszervezett a korai hazaútnak az élet: Hannát el kell vinnünk szemészhez, mert a gyerekdoki szerint esélyes, hogy az egyik szemét kevésbé használja, és csak július 21-ére kaptunk időpontot a kórháztól. Ha már időpont, behülyített Sosó
meg a bölcsisnő, hogy valamit kezdeni kéne Hannával, nem igazán viselkedik okésan a többi gyerekkel. Szóval május 10-én elviszem az én hollandul nem beszélő, zárkózott szemlélődő kis mimózámat, hogy a védőnők gyöngye megmondja, mit tegyünk, hogy a gyerek társas kapcsolatait tisztába tegyük. Juteszembe, rákeresek a babazenés tanfolyamra, annak több esélyt adok arra, hogy hasznos legyen erre a problémára, mint ennek a beszélgetésnek.