Már ezer éve írta suze a cserebogaras posztját, akkor jutott eszembe, és azóta valahogy nem hagy nyugodni a dolog, úgyhogy tessék, gyere ki, légy az utókoré.
Nem is tudom már melyik macs kezdte, talán a szürke házimacskakeverék, Ciló vagy talán Vászka, a vörös csíkos, de utána mindegyik csinálta. Vizsgaidőszak volt, Norbival kimentünk Veresre tanulni egy-egy hétre, ott nem nyaggadtak a szüleim, akkor keltünk és feküdtünk, amikor akartunk, tudtunk tanulni is, tényleg, a szomszédok sem voltak még nagyon szabin, de a közértes néni szemben bármikor kisegített palacsintarecepttel.
Május volt vagy június, mindegy, langyos nyáresték, kinn ültünk estig a teraszon, ahonnan egyszercsak feltűnt, hogy a macs őrült módon ugrándozik a kertben-cserebogarakat kergetett, próbálta elkapni őket. Másnap felfedezte a tuti helyet, a homokos részt a kapu és a terasz vége között, ott jöttek elő a homokból a friss ropogós cserebogarak. Megvárta, míg teljesen kimásznak, aztán elkezdte piszkálni pofozni a még alig éber szerencsétleneket, míg a következő adag elő nem bújt. Minden alkonyatkor ott ült a helyén, a homokban, én meg a terasz végén, és moziztam az utolsó percéig kiélvezett mészárlást.