Liza

Hanni csütörtökön annyit mondott, hogy már csak hármat kell aludni addig, hogy a tesó megszülessen, úgyhogy nem volt nagy meglepetés, amikor reggel negyed hatkor, épp egy pillanattal azután, hogy felébredtem, elment a magzatvíz. Na tessék, hiába csak a szülések egytizede kezdődik így, nekem mindkettőnél ez jutott. Sosó vigyorog, próbálunk visszaaludni, merthogy elég csak akkor hívni a bábát, a már ötperces fájásaim vannak. De egy perc múlva jön az első fájás, öt percre rá a következő, aztán még egy. Hat körül hívom a bábát, mert a lelkemre kötötték, hogy hamar telefonáljak, ha be akarunk érni időben a kórházba, ez a szülés tuti gyorsabb lesz, mint a múltkori, és az csak 6 óra volt. Egy ismeretlen bedolgozó bába, Wendy, egy fiatal csaj jön, megvizsgál, 3 centi a méhszáj, futás a kórház. 7-kor már a kórházban vagyunk, negyed óra múlva jön Corina, a kraamzorgos nő, aki kicsit Jakucsra emlékeztet, kicsit szigorú, de érti a dolgát. A terv a következő: ha fél tízig nincsenek tolófájások, akkor Wendy megint megvizsgál - a magzatvíz-elfolyás miatt csak négyóránként vizsgálnak. Addig Wendy lelép, van pár frissen szült-látogatása a környéken. Corina javaslatára beállok a zuhany alá, jönnek is az erősebb fájások. Fél tízkor 5 centire nyitva a méhszáj, Wendy kissé csalódott, azt hitte turbó-szülés lesz. Kicsit utálom őt, nem direkt megy el miattam a vasárnapja. Lelép megint, Corina viszont méri a fájásokat, mondja, hogy egyek egy szendvicset, meg aludjak a fájások között. Semmi kedvem az ágyra mászni, még mindig sétálok, meg az ágyra hajolok, ha fáj. Felcsatoljuk az elektródákat. Fura érzés, nem is biztos, hogy segít. Vagy mégis? Egyre durvul a fájdalom, már nem bírok állni, ülök az ágy mellett egy kisszéken, Wendy az ipadján pötyög, telefonál, de Corina velem szemben áll, és diktálja a légzést, ami irtó sokat segít. Sosó masszírozza a hátam, vagyis inkább nyom két pontot a derekamnál a fájások alatt, irtó sokat segít.Kérdezik, hogy kell-e nyomni. Azt hiszem igem, úgyhogy fel ell mászni az ágyra, hogy Wendy megvizsgáljon. Jön egy fájás, ami az ágyon fekve iszonyúan fáj. Mindennél szörnyebb. Még elől van egy centi méhszáj, még várjunk. Az ágyon irtóra fáj, keresem a helyem, oldalt fekve, elektrosokkal, és Sosó masszírozásával talán a legelviselhetőbb, de már nem sokáig bírom. Mikor végre nyomhatok, megkönnyebbülök, de hirtelen nem igazán tudom, hogyan kell. Aztán rájövök, de valami iszonyat érzés, ahogy feszít, üvöltök, mint a sakál, pedig eddig a fújtató légzés miatt csöndben voltam, akárhogy is fájt. Mikor a baba szívhangját nézik, és nyugtatnak, hogy minden oké, meg se kottyan neki ez a szülés, legszívesebben azt mondanám, hogy nem érdekel, kuss legyen, csak legyek már ezen túl. De egy tíz perc múlva, háromnegyed kettőkor eljön az a tolófájás, amivel kibújik a feje, és egy pillanat múlva a teste is, és akkor a mellkasomra rakják, és minden könnyű és csodaszép, még az is, ahogy bőg ez a kis vörösbőrű, feketehajú csoda. Sosó elvágja a köldökzsinórt, Corina próbálja fotózni, de nem kapja el a pillanatot, sebaj. Még ki kell nyomni a méhlepényt, megint rá kell jönni, hogy hogy is kell nyomni, de csak kijön az, könnyebben, mint a gyerek :)

Wendy mondja, hogy a kis Liza integetve jött ki, az egyik keze ott volt a feje mellett, amikor kibújt, úgyhogy egy csöppet varrni kell, de semmi komoly, felületi sérülések vannak csak.
Amíg Wendy a babát méri meg vizsgálja (10-es apgart kap a kis vörösbőrű), kapunk kerek kétszersültet rózsaszín meg fehér cukorral bevont ánizsgolyókkal a jó helyi szokás szerint (bechuit met muisjes), meg kapok egy kávét, és mintha mi sem történt volna, se fájdalom, se sajgás. Túl vagyunk rajta. Négykor beküldenek zuhanyozni, fél ötkor már gurítanak ki az autóhoz a kiskocsival, Hanninak még veszünk a bejáratnál egyhéliumos óriáskaticát - ezt kapja Lizától, és irány haza.