Szombat este: kulti. Jófajta, megszokott. Csak a csirkés helyett meki. Az udvaron pumpedli. Odabenn ismét Negro.

Vasárnap: erőtlen próbálkozások a cikkezésre.
Este szem le. Tesó. Naggggyon jó. Benne drága jó Elekferi. (mondom, hogy minden mindennel: Elekferivel egy áltisibe jártunk, és perszehogy vasárnap este hívott Dorottya az áltisis osztálytalálkozóra) Az iszonyatjó zenét meg perszehogy Negro (is) keverte. Meg Eriksumo volt a szintinél. (kimás?) Ma este folytköv.
Az ismerősökkel mindig összefut az ember?
Erőtlen próbálkozás judittal egy beszélgetésre. Nincs a padlón, mint gondoltam, csak egy picit lökte meg a pasi. Már megedződött. Beszélgetés. Vagy valami olyasmi. Csak ne érezném, hogy qvára nem érdekli, mi van velem. Általában kiakadás és önsajnálat nélkül szoktam elfogadni, ha valaki elfelejti, ill. meg sem jegyzi, hogy már találkoztunk, illetve hogy a beszélgetésekben passzív hallgatóvá minősít le. De ezeket az embereket nem nevezem barátnak.
Kit nevezek barátnak?
Azt Aki pont akkor ír egy esemest, amikor a legszívesebben azt sikítanám, hogy segítség, bekattanok, és az első szóra repül egy életkedv-mentő beszélgetésre? Aki őszintén válaszol a letaglózó kérdéseimre? Akinek leírhatok bármit, még aznap válaszol egy olyat, ami annyira kedves és szép, hogy összefacsarja a szívemet?
Asszem igen. Kettő, vagy három. Oszlopos szerint ez már hatalmas szám.