Kszanzsalenju, deny razsdenyja tolka raz v gadu.....
Csiburáska sajnálja. Én nem. (Na most ezt rakd össze, akkor én nem Csiburáska vagyok? De, de mégsem.)
Szóval nem sajnálom. Köszönöm minden résztvevőnek, mindenki irtó édes volt, de sok volt ez egy napra.

Hogy is kezdődött?
Három szál rózsa: egy sárga, egy narancssárga és egy vörös, és egy jóreggelt.
Aztán számla és kosztümvadászat, amiből csak nekem lett egy leárazott top-rongy, meg egy eszementül olcsó lenvászon nadrág.
Ebéd után Millenáris, a Zimmermann-féle EEpromCrash konstelláció (mint ahogy elolvastam) a csendről, a nőiségről, a termékenységről és még sok egyéb megfejthetetlen dologról. Számomra nagggyon, de naggyon nyomasztó volt. Jaj. Zsoltifiú, mért kellett pont ilyen durva depressziós meg sikítós zenéket kreálni? Anélkül is durva, de így....
Enyhülésnek gondoltam egy kis sétafikát az Európa sugárúton,a jeges szélben és az esőben persze. Lehet, hogy iszonytatóan tukkó gecó vagyok, de számomra az egyetlen normális program az egészben a kaja része volt (irtó régen nem ettem ilyen isteni pizzát), meg az, hogy ingyen volt a Niki de Saint-Phalle kiállítás az Ernstben. Naná, hogy nanák. A legjobbak akkor is a képeslap-szerű rajzok. Irtó viccesek. Imádom. (p.s. irtó jó az a Doisneuau kép, amin a nanák között ül.)

Na és akkor jött el fél 8, amikoris Monára vártam a Nyugatinál. (Ritka helyzetek egyike: én várom őt, találkozunk, beszélünk).
Igen, megcsináltuk. Szóba állunk, találkozunk, emberként viselkedünk, sőt, régen nem látott barátként. És csak mesél, mesél, és én igazából nem is tudom, mennyire is irigylem őt. Mindenesetre örülök. Neki, annak, hogy leköltöztek, megcsinálták, megvették, beköltöznek, hogy mindennap szabadság, hogy látta Karakot, hogy megijedt egy kocától és a malacaitól, akik az orra előtt motoszkáltak, hogy az őzek nem félnek tőlük, hogy néha már iszonytató a csend, és hogy lehívott magukhoz.

Utána spuri a Két szerecsenbe Judithoz és Verához egy kaja- és táskapartira. Majd az estére és az íre a pont: Műcsarnok.