Nem, nem attól, de változott.
Zűrös napok, hetek voltak ezek. Átráncigáltak az események, melyek megint a padlóra nyomtak, az emberek, akikkel régen nem beszéltem, valami más szintre, ahonnan nézve (igen, csakazértis kiírom) szánalmas. Mi? Mi. Ez az egész.
Olyan egyszerű ez. Ne ragozzuk tovább feleslegesen.
Nem megy. Szerettük volna, mert adódott. Mert úgy tűnt, csak a kezünket kéne kinyújtani, és akkor minden jó lenne, minden szép, és főleg egyszerű, de tudtunk, hogy ez egy hazug, hamis álom, mely piszkosul hívogat, és amibe újra meg újra beleszenderedtünk. Álom, jóleső tunyaság, hogy nem, mégsem kell erőlködni, megváltozni, nagy levegőt venni, és szembesülni egy esetleg nemet mondó ismeretlennel, szembesülni azzal, hogy nem kellesz senkinek. Elteltünk azzal a hamiskás delejjel, hogy igenis, fontos vagyok valakinek. De az a kicsi kis valami odabenn, ami nem alkuszik, amit nem lehet becsapni, csak legfeljebb elnémítani, mindig előjött. Persze mindkettőnknél máskor. És mindig beledugta az orrunkat ebbe a szánalmas langyos pisibe, ami csíp, de legalább melegít.
Ördögi kör ez, örvény, melyről tudod, hogy nem vezet semmi jóra, de nem bírsz belőle kiszállni, visszaránt a másik.
Jól mondtad. Parátnő.
Az voltam. De most már szeretnék inkább csak Parát lenni. Úgy megosztani veled mindazt, amit eddig, hogy elengedjük egymás kezét. Mert kell, hogy megosszam. Mert hiányzol, ha lökött vagy, és hisztis, és nem akarom, hogy többet fájjon az, ha bántasz, és nem akarom, hogy úgy érzed, bántanod kell, hogy távol tarts magadtól.
Távol, és mégis közel.
Maradjunk ennyiben.