Királyucca folyt.
Az úgy kezdődött, hogy egyszer csak ott ült. Egyik napról a másikra. Csak üldögélt az ügyvédi iroda előtti kis betonkáván, rendezett hajjal, frissen borotválkozva, napsütötte kerek arcával egy könyv fölé hajolva. Minden reggel (na jó, délelőtt) előtte mentem el, minden délután/este/éjjel láttam, ahogy hálózsákba burkolózva alszik kis batyuja mellett. Aztán megvettem tavaly májusban görlsvinntt, és akkor már nem a királyuccán mentem, hanem a wesselényin, ahol pajeszos kalapos bácsik vigyorogtak rám kajánul, amikor miniszoknyában dzsaltam el a zsinagóga előtt, szóval a biciklis időszakban alig láttam. Aztán jött az ősz, meg a hideg, és hómleszbácsink egyre ramatyabbul nézett ki. Már nem olvasott, sokat ivott, ápolatlan lett, alig tudott járni, és a végén már szinte felkelni sem bírt. Aztán télen eltűnt. Azt hittük vége, ennyi volt, láttunk egy embert tönkremenni, fizikailag, szellemileg, mindehogyan. De nem. Idén tavasszal megint csak ott üldögélt a szokott helyén, némán tűrve, hogy időnként felszórják fertőtlenítővel a placcát, mosolyogva elbeszélgetve a neki levest vivő nénivel. És igen, megint könyv fölé hajolva.
Tegnap megtört a szemlélődés néma üvegburka. Megszólított. Látta kezemben a cigarettát,és megkérdezte, nem adnék-e neki egy szálat. - Persze - mondtam, és már nyújtottam is felé a dobozt. Két karját szorosan magához szorítva kicsit szégyenkezve rám mosolygott: - Koszos a kezem, vegyen ki maga.
Azóta köszönőviszonyban vagyunk.