Ordítani tudtam volna, de csak hatalmasakat lélegeztem be, és irtózatosan nagyokat sóhajtoztam, miközben száguldottam fájós térdemmel a Szépvölgyi felé, ahol Bébével megbeszéltük a találkát. Már az első slukk lenyugtatott, a következőnél pedig megéreztem a szinteket, amiken szépen lépdelt lefele minden dühöm, tehetetlenségem és ordítani-akarásom. Hát igen... Ha nem lett volna ennyire hipphoppos a zene, irtó jó lett volna a péntek esti mókacuka...
Hazafele menet ismét beigazolódott, hogy jól tudok hallgatni, jó közönség vagyok, ha valaki ki akarja borogatni a teli hócipőjét. De legalább hozzá lehetett szólni utána, és reggel gőzölgő kávé várt.