Régóta halasztom. Talán azért, mert egész héten nem se kedvem, se erőm embereket látni, beszélgetni, elmondani a banális kérdéseket, megadni a banális válaszokat, elmondani a hétköznapi hétköznapokat, csak annyira voltam képes, hogy este egyek, és bedőljek az ágyba. Olvasni? Azt már nem. Legfeljebb a buszon meg a mertón.
Egyébként már lassan befejezem a Makine könyvet (Keletsirató), csak közben ki kellet olvasni az Übü királyt, meg a Gaugain könyvet, meg a még karácsonyra kapott (és egyébként kurvajó, izgis, érthető, és tényleg jól megírt, csak az az utolsó hét fejezet nem kellett volna) Sykes-féle Éva 7 lányát. De érzem, ma már végzek vele, és akkor nagyon jó lesz.
Szóval régóta kerülgetem. Nem tudom mit is tudnék neki írni.
Írta, hogy bocs, amiért nem ért rám egyszer sem a két hét alatt, aztán meg hogy hiányzom neki. De nem tudok mit írni neki. Nincs rá szükségem. Mármint, hogy leírjam neki, hogy mi van velem.
Egyrészt, mert nem akarok szembesülni azzal, hogy mi van. Tudom, és a hétköznapok álltató bugyra alatt szépen el is homolyásul minden. Nincs kedvem beledugni a képem megint a trutyiba.
Másrészt meg mostanában megint nem tudok mit kezdeni az emberekkel.
Feleslegesnek érzem azt, hogy közeledjek feléjük, azt úgyis félreértik. Meg most nem is kell senki. Megyek majd ki a Borosshoz, és vele tudom, hogy irtó jókat fogunk dumálni. Annak ellenére, hogy egy fél éve találkoztunk utoljára, meg pár hónapja beszéltünk egyszer telefonon. Mert vele lehet beszélni őszintén, ő nem ért félre, valszeg mert már ismer, ismeri a hülyeségeimet, paráimat, a pasisztorikat, a munkahelyi parákat, meg az otthoniakat... Nem kell elmesélni az életemet ahhoz, hogy megértse, mit is akarok mondani...
Ja, és érezteti, hogy érdekli az, ami velem van. Ez olyan ritka. Annyira, de annyira ritka.