Játszunk.
Ez egy olyan játék, hogy a meggyújtott végét ennek a papírrúdnak közelíteni kell a kezednél levő végéhez, de nem szabad hagyni, hogy magától végigégjen, csakis úgy ér, hogy a levegőt ezen a rúdon keresztül veszed, és akkor a parázs egy csöppet közelebb kerül, majd még egy kicsit, aztán még egy parányit. Aztán ha jól játszottál, a végén már ott parázslik a rúd annál a csíknál, és ekkor jön el az a várva várt pillanat, amikor egy jól irányzott hüvelykujj-billentéssel egy szép ívben megtanítod repülni a parazsat. Hiszen minden egyes rudacska csikknek lett teremtve, és izgatottan várja azt a pillanatot, amikor pöcökként végzi a járdán vagy egy csatornában.
Játszunk.
Mert hát az elemünkben van a játék.
Ki így játszik, ki úgy.
Van, akit csak madzagon rángatnak, és van, aki elvágja zsinórokat, aztán hirtelen összeroskad, mert hiába nem akar így játszani, máshogy nem tud. De persze van egypár neo, aki rájön aztán, hogy mégiscsak képes rá. És van, aki csak újabb hálókat épít ki magának.
Van, aki mindenkivel más játszmát játszik, van, aki mindenkivel ugyanazt, és van, aki megpróbál nyílt lapokkal, előre megírt játszmák nélkül játszani.
Van, aki maga írja a játékszabályokat, és van, aki nemcsak magának. Ezekből a kényszerjátszmákból is ki lehet ám szállni, ki bizony. Büszkén, mindent felégetve magad mögött, ravaszan, kivárva a megfelelő alkalmat, vagy esetleg sunyin nem megjelenve a következő fordulón, de ki lehet törni minden egyes truman-sóból.
Régen persze inkább társasoztunk, aztán jöttek a kiscsoportos foglalkozások, majd a páros játszmák, de ma egyre több a pasziánszozó. Ez így is van jól, mert hát szánalmas dolog játszótársakat kergetni, illetve egyedül forgózni, nem?
Nem tudom miért, de egy kicsit mindig meghal itt belül valami, amikor rám tör a kilátástalan, bepótolhatatlan hiány. Igen, már-már alig van, akivel önfeledten, tét nélkül, de mégis komolyan, közben nagyokat nevetve igazából lehetne játszani. Túl komolyan vesztek mindent és mindenkit, és túl komolyan veszitek magatokat, emberek.
Apropó játék
Alvaro
No20
Fabricada en Espana
Már el is felejtettem, milyen az, amikor már annyira fájnak az ujjbegyeid, hogy akárhogy is szeretnél tovább játszani, egyszerűen nem bírsz fogni, nem bírsz nem ordítani. Igen, ilyenkor el kell rakni a jó öreg gitárt, visszapakolni csinos kis burkába, félrerakni pihenni, összepakolni Sort, Carullit és Carcassit, legalább addig, amíg a helyes kis bőrkeményedések megjelennek a vörösen izzó ujjakon.
Félelmetes. Több éve már, hogy nem vettem elő. Sem Alvarot, sem a kottákat. Legutóbb is csak húrt cseréltem (expasi hiába ígérte folyton folyvást, hogy lecseréli az általa elszakítottakat). A szokásos, a kedvenc húrom van most rajta, a fekete nejlonos normál pro arté. Jaj, olyan szépek így együtt!
Félelmetes. Ahogy ütemről ütemre beúsznak a fogások, a dallamok, az ütemek. Minden egyes újrakezdésnél egyre tovább jutok, anélkül, hogy valami is kattanna, mocorogna, vagy megvilágosodna a fejemben. Egyszerűen csak úgy pakolódnak az ujjaim, ahogyan azt több éve megszoktam, begyakoroltam. Az egyik lefogás előhozza a következőt, szépen lassan, lépésről lépésre. Félelmetes érzés, iszonyatosan jó. Legszívesebben csak ráncigálnám ki odabentről a többit is, mindet, de az ujjaim megálljt mondanak.
Így utánagondolva, csak most esik le, hogy mostanában ünnepli Alvaro a tizedik szülinapját. Igen, tíz éve volt, hogy Eszter visszakérte a kölcsönadott Cremonáját, és a lyukas benzintartályú 105S Skodáért kapott kemény 23.000 forintból lett Alvaro. Hogy örültem neki, hogy vigyáztam rá. Még most is milyen szép...
Emlékszem azokra a napokra, amikor reggel gitárral a kezemben mentem a Vörösmarty utcában a Madách felé, mert a délutáni gitáróra előtt már nem lett volna időm hazamenni, és elbeszélgettünk Ferivel, az asztalossal, aki fiatal korában elektromos gitáron játszott, később pedig ingyen adta a fatüzelésű kályhámhoz a fahulladékot.
Aztán eszembe jut Laci diplomakoncertje, amit hallgatva a padlóról szedtem össze az állam, és ami után már nem fizettem be több félévre. Mert hát én így sosem tanulok meg játszani, ez nem tanítható, tanulható. Csak néztem, ahogy pörögtek az ujjai, futkározott bal keze a gitár nyakán, és közben még arra is volt ideje, hogy a jobb kisujjával időnként üsse az ütemet. Aztán jött a húrosnégyes: a gitár mellé beszállt két hegedű meg egy cselló. Igen, ez volt életem egyik legfergetesebb koncertje, ezt sosem fogom elfelejteni.
Azóta csak nagy ritkán veszem elő Alvarot, és élvezem, hogy előjönnek a rég nem játszott hangok, és esetleg elhatározom, hogy veszek majd még kottát, amiket megtanulok, begyakorlok. Majd. Valamikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése