Kedvem lett volna küldeni neki egy levelet. De akkora, hogy ha éppen gép közelében lettem volna, istenbizony küldök is. Franc az önérzetbe, csudába a nemalázkodoménmármegtöbbet-tel! Aztán eszembe jutott, hogy inkább nem is levelet, hanem egy fotót küldenék. Egy olyat, amin éppen ráöltöm a nyelvemet. Aztán elvigyorodtam, mert eszembe jutott, hogy nemis, hanem AZT a képet kéne neki elküldeni, amin Vivi egy mikiegeres piros pulcsiban meg egy fehér nyári sapiban éppen a kamerába vicsorog. Istenien agresszív és mégis gyermekien aranyos az a kép. Ezaz. Ez mindent kifejez, a dühömet is kiadnám magamból, mégiscsak adnék életjelet, amire lehet válaszolni, aztán arra meg büszkeségből meg én nem válaszolnék persze.
Jó kis játék, így agyban sakkozni.
Szerencsére nem voltam gépközelben, szkennerbe sem botlottam éppenséggel, így hát maradtunk az eddigiekben.
Sértett csönd.
Némaság.
Egyedül.