- Nagymama, te tudsz biciklizni?
- Nem.
- Hát, azt úgy kell, hogy felülsz, és elkezded hajtani. Aztán ha jön egy kanyar, ÍGY arrébbviszed a kormányt.

Ülök a csepelcamping-en, rákontrázok, előttem a kisember, akinek az olcsó nagyáruházas bicliklijén nincs váltó, de gyakorlatilag fék sem (még FeketeLacinak is csikorogna a foga fékezéskor, úgy szorul az a szerencsétlen), visszafele könnyebb lesz, magyarázza a kis combos, én meg megijedek a saját hangomtól, úgy ordibálok Csokival, aki éppen megmenekül az elüttetéstől. Aztán megint biciklizünk, ő megint fék nélkül, én meg egyenes derékkal és már-már térddel pedálozva a campingon, útban Marika felé, akinek a kifőzdéje vetekedhetne bármelyik pesti önkivel, bár a ritter menzát nem üti meg, legfeljebb mennyiségben. Kisember sültkrumplizik, meg rántotthusizik, de amíg sül a sütnivaló, csipeget a vadasból meg a tésztából (vajon miért bolondul minden gyerek úgy a tésztáért, mintha az maga lenne a mennyei manna???), majd a tányérra köpi a kakaóspalacsintát, és hazavisszük a kaja háromnegyedét, ott kuksol a rántotthusi meg a szottyadt krumpli a csepel hátsó csomagtartójába besúvasztva.
A jó öreg csepelcamping a pingpongozós veresi nyarakat idézi, a propoliszosmézes tejeskávés reggeleket, a kicentizett vécépapírcsíkokat. Nagyanyámék nem sok időt, energiát, és így felnőtt fejjel, valljuk be, pénzt invesztáltak be unokáikba. Vagyis nagyanyám unokáiba. Azaz belénk. Csak ritkán adódott egy-egy hét veres, egy-egy családi ebéd (főként karácsonykor), egy-egy parti monopoli. Igazából sosem voltak ránk kiváncsiak. Sosem vigyáztak ránk, ha úgy adódott. És sosem adtak kölcsön apámnak, amikor kért. Sosem. Ezért nem tudunk miről beszélni, ha véletlenül hazajönnek, onnan, ahol főállásban unokáznak. Mert nem gondolnak bele abba, hogy milyen az, amikor majdnem extatikusan beszélnek Csobiról, AZ unokáról, a kinti iskolarendszerről, az ottani gyerekekről. Mert az ittenieket, köztük minket, nem ismerik, mert nem akarták ismerni. És ezt hogy a fenében lehetne nekik megmondani?