Salmonelláról keresek képet neki, és közben nem megy ki a fejemből a múlt csütörtöki beszélgetésünk. Amikor ült a kádban és nem bírt nem zokogni, amikor próbáltam a fejébe súlykolni, hogy nem az ő hibája, hogy nem neki kell őt megmentenie.
Vazze, ilyen sem volt már jó régen. Hogy mindhárman. Kiábrándító. Olyan ez, mintha mindenki elvesztette volna az adóvevőjét, vagy elromlott volna a vétel. Mindenki beszél, beszél, egyre csak beszél, és senki, de tényleg, senki az égvilágon nem veszi az adást úgy, ahogy kéne. Mindent félreértünk, mellémagyarázunk, túlkomplikálunk. Irtóra elment a kedvem minden hímnemű egyedtől.

Telefonált anyám, hogy hozott kínait, meg egy üveg vörösbort. Ketten leszünk csak otthon ma este. Érdekes kihívás. Kiváncsi vagyok mi sül ki belőle.