szombat délután

Élvezem, hogy nincs itthon senki, nincs, aki megmondaná, mikor kelljek, mikor egyek, mit ne csináljak, sőt ahelyett inkább mit kéne tennem, szigorúan csak a saját hülyeségeim szerint telik a nap. Fekszem az ágyon, sréhen, két lábfejem az ágy csücskének két oldalán lóg le, mellkasom alatt kis piros mackós párna, orromon szemüveg, és arcomra mosolyt parakovács para hétköznapjai csalnak, miközben a tilos szól: pont olyan zenéket adnak, amilyeneket mára elképzeltem. Még van pár óra hatig, olvashatok nyugodtan, már hat a borsmenta, a vesemosó fingstop is, de most jut eszembe, akár berakhatnám az egyórás prímatornát is, van arra is időm, sőt még az azutáni zuhanyra is, és ha holnap nem is kelnék ettől frissebben, de kevésbé ropogósan, az biztos, de ahelyett, hogy kockásra edzeném, csíkosra alszom a hasam...