Ha lehetne, azt legszívesebben kihagynám az egészből. Azt, amikor még van önkontrollod, de csak a megfigyelési szinten. Amikor bárhogy koncentrálsz, irányítani már nem tudod a dolgokat, de minden egyes kézmozdulatot, lábdobogást és arcrángást észlelsz, és tudod, hogy simán leveszi rólad mindenki. A vállrándítós szégyenkezést. A lehető legdurvább, ami ilyenkor történhet, az a tükör. Az, hogy szembesülsz az arcoddal. Letaglózó. Ennél már csak az lenne durvább, ha azt látnád, amit érzel. Például, hogy két csipesszel húzzák szét a szádat, hogy csőrré alakítsák át, és ha nem vigyázol, szép lassan egy valtdizni figurává változtatnak. Oda kell ám figyelni rendesen, mert pár perc tudatkiesés alatt teljesen megszállhatnak, átformálhatnak. Persze ez aztán elmúlik, de hát ki szeretne akárcsak ideiglenesen is rajzfilmfigura lenni?! Hát én nem. Köszönöm a megtisztelő figyelmet, de én csak megmaradnék a jó kis megfigyelő szerepemnél, ha lehetne, kezitcsókolom. Szeretnék továbbra is csak úgy nézelődni, szépen, csendben, csak szeretném hallani a hangokat, érteni minden egyes jelenlevő beszédét, érezni az ízeket, a frutti mesés eperaromáját, a giliszta-alakú gumicukor olvadozó elasztikáját, a padlizsánkrémes kenyeret uraló lilahagyma csípését, és engedni, hogy a zene átvegye az uralmat az érzékek felett, hogy az irányítsa a képeket, a fényeket, a mozdulatokat. Ilyenkor az egész világ leképeződik a zenében, és konkrétan univerzumszintű katasztrófa a vigasztaló és biztonságot nyújtó basszus eltűnése, ami egy másik dimenzióba vezet át, tudatodra ébreszt, és amit legszívesebben az otthonhagyott fénykardommal bosszulnék meg.