csütörtök, május 27, 2004

tegnapelőtt és főként tegnap nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy most jött el az ideje annak, hogy felnőjek. fel kell nőnöm. igen, a feladathoz, meg egyáltalán. egy pont után nem lehet azt csinálni, amit csinálok. magamra figyelni, a sarokban gubbasztva figyelni másokat, esetleg felszabadulni magam alól, és persze jókat mókázni ismerősökkel. persze az lenne a szépésjó, ha az ember egész életében azt csinálná, amit szeretne, én pölö elvacakolnék a laborban, elnevetgélnék barátokkal, és persze jól nem kéne szerepelnem meg döntéseket hoznom. de persze ez a világ nem az a világ, ahol csak az számít, amit az ember szeretne. vannak olyan dolgok, amiket meg kell tenni, lépések, amiket meg kell lépni, és ha már lép az ember, akkor lépjen úgy, ahogy lépni kell, ne botorkáljon, bukdácsoljon, ha lépni kell, lépjen.
úgy hozta a dolgok egymásutánisága, a véletlenek és kevésbé véletlenek sora, hogy főnököm megtanított lépni. kis lépés az emberiségnek, kurvanagy lépés szürkemacinak.
az emberek nagy része sosem hallott arról, hogy testbeszéd. még nagyobb része hallott már róla, de nem tudja, hogyismitis. én egész jól elvagyok mások jeleinek detektálásával és elemezgetésével, de persze a saját mozdulataimat, jeleimet kontrollálni sosem tudtam, de asszem nem is akartam. na, hát ez jellemezte idáig az előadásosaimat. főnök irtózatosan jó tanárként szembesített magammal, együtt ki is nevettük magamat, csiszoltuk, fényezgettük az eddig nem létező stílusomat, módszert adott, követendő szabályokat, elfogadható ötleteket, jó tanácsokat, és tegnap délutánra sikerült elérnem azt az állapotot, hogy nem voltam már annyira ideges és suta, mint amikor neki adtam elő. és ez kurvanagy szám. leginkább az, hogy kevésbé voltam ideges azon az előadáson, amit harmincegynehány intézeti ember előtt tartottam, mint azon, amit csak neki.
ezt tényleg köszönetre méltó, és abszolút riszpekt a türelméért.
úgy érzem magam, mint egy mai todományos májferlédi.

Nincsenek megjegyzések: