tegnap megtörtént a műtét. ami ugye nem az a kis szimpla nyisznyasz, merthogy csak az egyik heréje szállt le, hanem ultrahanggal meg kellett keresni a másikat, és hasfalat is nyisznyasz, hogy mindkettő kinn legyen egy kis szürke fémszínű tálcán.
amikor bökbandit műtötte nálunk a sági, aki házhoz jött, rutinműtét, tényleg, ha csak a herezacskót kell felvágni, a két gombócot kikapni, semmi az egész, pár perc, az altatás a legmacerásabb dolog, szóval akkor anyámmal elbújtunk a szobába, mert nem mertük, bírtuk nézni, hogyan veszti el szegény kiskandúr a férfiasságát és a büdösetvizelési képességét. így apám maradt ott a dokinál, aki ugye nem bírja a vért meg a kórházat, úgy anblokk, mert nagy a képzelőereje, és mindent átél, nos igen, apám konkrétan átélte a macskaherélést is, és elvágódott a padlón, amikor a doki a kezébe adta a nejlonzacskóba csomagolt heréket. az állatorvos meg nem tudott vele mit kezdeni. nem látott még ájult embert...
szóval most úgy volt, hogy akkor mindenképpen csinálják rendelőben, nélkülünk, jó, tudom, gázos dolgok ezek, de ha már együttélés, akkor nem jó a büdös kandúrhúgy. ez nem vita tárgya, lehetetlen meglenni olyan szagban. tényleg.
a sors fintora, hogy szegény cicus visszafelé a rendelőből, meg visszafelé az altatásból maga alá pisilt, még azt a jó kis büdöset, és a jó hosszú kis szőröcskéje most át van itatva ordenáré szaggal, és persze a friss sebe miatt most nem ajánlatos fürdetni. szegénykém, olyan kis sajnálatraméltó volt tegnap este pisisen, kábán, ahogy megállt az ajtóban, és úgy nézett, mint aki elfelejtette, hogy hol van, egyáltalán hova indult, meg még talán azt is, hogy ő kicsoda.
szegénykém.