nehéz

tegnap este volt eszter lakásavató bulija.
villamossal mentem, rövid táv, de nem akartam táskázni, és akkor már a bort meg a fagyit nem viszem bicóval. mindegy, lusta is voltam tán, a lényeg az, hogy a villamoson üldögéltem, volt mindenkinek ülőhelye, sőt, üres hely is volt még néhány, de azért nem volt töküres a kocsi. a blahánál elkezdett készülődni leszállásra egy mankós lány.
gondban voltam, látszott, hogy nehezen boldogul már a táskafelvétellel is, de nem akartam megbántani. amikor megállt a villamos, azért mégiscsak megkérdeztem, hogy segíthetek-e. bólintott, hogy köszöni, jó lenne. felugrottam, megfogtam a kezét, mire ő feltápászkodott, de elkezdtünk ketten szép lassan dőlni. befeszítettem minden izmomat, hogy visszaálljunk függőlegesbe, baszki, irtózatosan nehéz megtartani egy felnőtt női testet, nagyon nehéz.
szegény mondta, hogy ne így segítsek, fogjam meg inkább a botjait, és adjam a jobb kezemet. eljutottunk az ajtóig, ahol egy felszálló festőruhás fickó lesegítette a lépcsőn, én közben fogtam a kezét, majd úgy álltam oda az ajtóba, hogy a türelmetlen sofőr ne rá zárja be a berregő ajtót. leadtam a botját, az ajtóban állva megvártuk, míg megtámasztja magát a mankóival, és stabilan elindul.
addigra már megtelt a villamos, én mindenki elfordított szemmel próbált másfele nézni. úgy tenni, mintha az ilyen lányok nem léteznének. mintha azzal minden probléma megoldódna.
nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni, tudom, hogy ordítanék a tehetetlen dühtől, hogy nem segít senki, és egyedül meg nem boldogulok.
beleőrülnék, azt hiszem.