nem, ez nem én vagyok, én ki nem állhatom azokat a csajokat, akik fogják magukat, hátat fordítanak annak, akire kiakadtak, bevonulnak a wc-be, becsapják az ajtót, becsapják a másik ajtót is, nekidöntik a fejüket, úgy bőgnek.
vagy mégis?
gratulálok, sikerült kihozni belőlem a hisztérikát. kemény meló volt, de sikerült.
persze ehhez kellett a reggel is, az egész nap melegágya, kellemes érzések és gondolatok ébresztője: takarítás anyámmal, aki annyit tett, hogy leült keresztrejtvényt fejteni, majd elment apámmal a piacra, majd folytatódott sosó exbarátnőjének esküvőjével, közben egy rosszullétes intermezzoval (valami gáz van a cukroháztartásommal, idegi alapon képes vagyok kézremegős rosszulétet produkálni, hajrá). a duzzogós takarítás valami miatt agresszív dühöngővé változtatott, olyan gondolatokkal megáldva, hogy mit keresek én egy exbarátnő esküvőjén, mi közöm hozzá, azonkívül, hogy sosó csak úgy van szívesen látva, ha én is ott vagyok, ergo az én szerepen egyelnő a lenkerekes aplikátoréval, amihez egy ilyen délelőtt után érthetően túl sok kedvem nem volt.
az esküvőre, láss csodát, mégiscsak időben odaértünk, pedig nem úgy tűnt, utána beültünk cukrászdázni sosó haverjaivel, pedig neki nem volt kedve hozzájuk, de én rábeszéltem (addigra lenyugodtam), majd felmentünk másik exnő barátnőjéhez (ez a tény persze csak utólag derült ki, amikor exnő rácsörgött barátnőre, aki zavartam motyogta a telefonban, hogy izé, a peti van itt, szóval eléggé kínos percek voltak, aztán amikor jöttünk lefele, rákérdeztem, és igen), aki pekingben élt egy ideig, és megígérte, hogy mesél, de csupa olyan dolgot mesélt, amit nem igazán volt informatív, max érdekes, a furcsa mimikája és stílusa agyilag totálisan kifárasztott. ezután elindultunk lonliplenetet venni a vestendbe, de nem kaptunk, csak tömegiszonyt és agymenést, aztán jött még egy kellemes pont az délutánban: hazaugrottunk átöltözni. megspékeltük egy gyors vacsival, de anyámhoz semmi kedvem meg türelmem nem volt, és amikor átöltöztem, sosó és anyám egyszerre, mint akik összebeszéltek, megkérdezték, hogy tényleg ebben jövök-e.
mármint hogy kényelmes nadrágban, amiről szó volt, hogy legyenek az emberek. de ez persze nem a lányokra vonatkozott, meg persze nem rám, meg nem a madrágomra, úgyhogy mármár hisztérikusan visszavedtem az eredeti cuccot, aztán suhantunk sosóhoz, ahol persze ő belebújt egy farmerbe meg egy kockás ingbe, és már mentünk is a buliba.
a buliba, ami kellemes meg aranyos volt, csak tizenegyre már annyira fáradt voltam, hogy mosolyogni sem bírtam már, nemhogy beszélni, vagy odafigyelni másra. nem, nem az italtól, nem ittam szinte semmit, nem is ettem, mert a hasamba beköltözött egy lufi, nem kívántam semmit, csak egy nyugodt helyet, ahol egyedül vagyok, nem kell senkihez sem szólni, hozzám nem szólnak, nincs inger, nincsenek exnők, nincsenek mások barátai, nincs senki.
fél egykor fakadtam sírva, amikor a már feleség exnő és a régi barát elkezdte az általam irtózatosan rühellt 'ne menjetek még, igyál egy kávét, nem is vagy fáradt' marasztalást.
erre eljöttünk.
másnapra egy kicsit jobb lett, azonban máig nem értem, miért nem lehet komolyan venni, miért kell várni órákat, ha azt mondom, fáradt vagyok, vagy éhes vagyok, nem szoktam ok nélkül beszélni vagy panaszkodni, férfiasan információt közlök, még időben, miért kell elmenni a legvégsőkig?
miért kell belőlem kihozni a legrosszabbat, az éhes, rosszullevő, fáradt és önkívület szélén álló embert, aki már egy szótól kiborul?
nem értem, nem értem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése