Sose halunk meg

Tavaly láttunk a Waterbosban egy csomó döglött békát, amin Hanni eléggé kiborult, de aztán úgy tűnt, túltette magát rajta, néha a játék közben előjött, hogy valaki meghalt, de aztán felkelt, meggyógyult stb. Aztán nemrég elütötte egy autó anyósék egyik macskáját, pont karácsony előtt, és úgy döntöttem, elmondjuk neki, ne kamuzzon neki senki öt napig, az sokkal gázabb. Szomorú volt, de nem volt belőle kiborulás. Aztán egy hete voltunk a könyvtárban, ahol kitömött állatokat állítottak ki egy virtinbe. - Ezek meghaltak már, ugye? - kérdezte Hanni. Megbeszéltük, hogy azok már nem élnek, hogy egyébként ez a világ rendje, mint ahogy a magból palánta lesz, majd nagy fa, aztán kidől, megeszik a bogarak, és az anyagából lesz majd tápanyag az újabb fáknak. Megkérdezte, hogy az emberek is meghalnak-e. Megbeszéltük, hogy a babákból gyerekek lesznek, belőlük kamaszok, majd felnőttek, aztán öregek, akik meghalnak. - A gyerekek is maghalnak? Azt mondtam, hogy a legtöbb gyerek felnő, ezért kapott ő is szurit, hogy ne kapjon el betegségeket, az megvédi sok mindentől. Ma este megint be kellett kenni a puniját, újra viszketett neki meg piros volt, de persze utálja, és előre bőg, hogy csípi a krém. - Lemenjünk a dokibácsihoz, hogy írjon fel másik krémet? - Nem, nem menjünk! Ninának is ez volt a baja, öreg lett és meghalt. Én nem akarok meghalni sohasem! - mondta sírva. Nehezen sikerült kiszedni belőle, hogy egy rajzfilmfiguráról volt szó, akiről kitalált valami sztorit, de hogy hogy jött a dokihoz a halál, nem tudom. És ez elég kemény dió. Hogy mit mondjon az ember erre, hogy a gyereke nem akar meghalni. Mert az tutira nem volt az, hogy a legtöbb ember nem akar meghalni. Azért nem hagytam annyiban, beszélgettünk az öregekről, a nagyszüleiről meg Feri dédiről, aki majdnem száz éves (és Hanni szerint nemsokára meg kéne halnia).