Lassúság
Ha már egyszer idézgetek...
Ez is olyan, hogy az ember csak néz, kápráznak a szemei, és azt mondja, baszki, ezt nagyon megfogta...
Igen, nem akarok felnőni, mert ődöngő szeretnék maradni. Nézelődni, lófrálni, semmittenni.
Az extázisnak ezzel a formájával, a sebességgel a technikai forradalom ajándékozta meg az embert. A motorossal ellentétben a futó ember mindig érzékeli a testét, kénytelen a vízhólyagjaira, a lihegésére figyelni, amikor fut, érzi a súlyát, a korát, soha ennyire nincs tudatában önmagának és életidejének. De mindjárt más a helyzet, ha a sebesség képességét egy gépre ruházza: ezzel kikapcsolja a testét, testetlen, anyagtalan sebességnek adja át magát, a tiszta sebességnek, az extázis-sebességnek.
Furcsa párosítás: a technika hideg személytelensége és az extázis lángjai. Erről az az amerikai nő jut eszembe, aki harminc évvel ezelőtt mint az erotika hivatalnoka, szigorú és lelkes arccal (jegesen elméleti) leckét adott nekem a szexuális felszabadulásból, leggyakrabban az ’orgazmus’ szót használta, megszámoltam, negyvenháromszor. Az orgazmus kultusza: a puritán utilitarizmus a szexuális életre kivetítve, a hatékonyság a tétlenséggel szemben, a coitus puszta akadállyá való lefokozása, melyen a lehető leggyorsabban túl kell jutnunk, hogy eljussunk egy eksztatikus robbanáshoz, mivel ez a szerelem és a világmindenség egyetlen igazi célja.
Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakit nézegeti, az nem unatkozik, az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi.
Milan Kundera: Lassúság 1995.