szombat, január 26.

hajnali ötkor riadok fel, rohanok ctg-re, mert nem tudom, hogy a bogyóktól nem érzem a fájásokat, vagy tényleg elmúltak.
sehol semmi fájás, aztán sehol semmi doki, még mindig az éjszakai műszak van, és közel a váltás, elküldenek a picsába, jöjjek vissza fél nyolcra.
közben egy flaska antibiotikum megint belémcsorog, vért vesznek, vérnyomás, láz miegymás méricskélés.
reggeli, majd sosóval vissza, hogy beszéljünk a dokival.
doki sehol, egy már sokkal szimpibb szülészlány (hebammen) vizsgál meg. méhszáj még csak egy ujjnyi. rákérdezek, hogy mi volt ez az esti szarakodás, és elmondja, hogy este altatót kaptam, de ha igazi fájásaim lettek volna, azok nem múltak volna attól el.
kapok egy kapszulát a méhszájamba, hogy fellazítsa azt, meg hogy beinduljanak a fájások.
sétálunk vissza a szobába, a nővérkék tátott szájjal néznek, pedig csak fiz-só megy az infúzión, nem értem min vannak kiakadva. az ágyamat már elvitték, mondják, mert a laborvizsgálat szerint mintha fertőzés-gyanús lennék, és a szülészet már elkérte az ágyamat a sürgősségi császárhoz.
aztán jön az ágyam, meg az előző hebammen, és mondja, hogy volt szó ugyan róla, de aztán a doki úgy döntött, délben újra vérvétel, és egyébként este hatig várunk, akkor aztán tényleg császár.
ebéd után ctg, már megint ordítok a fájások alatt a kényelmetlen ctg-ágyakon, fél óra oldalfekvés, hiába mondom, hogy nekem az kényelmetlen.
ctg után már nem megyünk vissza a szobába, megkapjuk az egyik vajúdószobát, bordásfallal, labdával, nagy ággyal, szomszédban káddal. rámkötik a zsinórnélküli ctg-t, lehet sétálni, bármit.
kettőkor ülök a labdán, kapaszkodom a bordásfalba, és ordítok. két óra alatt három centire tágult a méhszáj. sosó elrohan kajálni, mert elájul az éhségtől. én az egyik fájás alatt kidobom a taccsot, pedig reggeli óta nem ehetek-ihatok. szenvedek, kérek infúziós fájdalomcsillapítót. először az antibiotikumot csorgatják, utána a fájcsillt, de nem érzem a hatását. kapok még valamit, amitől a szünet nélkül jövő összevissza fájásoknak rendeződniük kell. sosó ekkor ér vissza. ekkor már az ágyon fekszem, a méhszáj hét centis, én meg sugárban hányok.
ekkor bejön egy doki, hogy ő a helyemben elgondolkodna az edipurálon (itt PDA-nak hívják), mert a másik fájdalomcsillapítónak ez a hányás a mellékhatása.
belemegyek a PDA-ba, félájult vagyok a fájdalomtól, az egymás után szünet nélkül jövő fájásoktól kikészülök. aláírom a papírokat, bekötik a katétert a hátamba, persze pont akkor jön egy fájás, amikor mozdulnom sem szabad, ekkor már megy a koncentrálás, ellazulás, légzés, de annyira nincs már erőm ehhez. négy körül kezd el hatni a cucc, annyira megkönnyebülök, nincs több fájdalom, csak összehúzódás.
a méhszáj teljesen kinyílt.
irtó könnyű lett minden, beszélgetünk a hebammenekkel, akik istenien kedvesek és segítőkészek, mondják, hogy ha nyomni kéne, még ne nyomjak, próbáljam kiszuszogni, hadd dolgozza ki magát szép lassan a gyerek.
ez megy is, csak aztán bejön a doki, és azt mondják, hogy most akkor ha jön a kontrakció, meg a nyomhatnék, nyomjak ahogy tudok.
erről elfeledkeztem, sosó segít, ne fejbe nyomjál, hanem hasban, gondolom vörösödök, mint rák, sokáig tart, míg ráérzek, hogy mitishogyis, közben mindenféle testhelyzetbe pakolnak, oldalfekvéstől guggolásig minden van itt, és sokáig tart, marha sokáig az, hogy mindogatják, már látszik a haja, a feje, és aztán egyszercsak kinn van a feje, és a következő nyomással Hanna kicsusszan. sosó elvágja a köldökzsinórt, én meg megkapom hannát a mellemre... délután háromnegyed hat...
ekkor jön a dolog elrendeznivaló része, még a méhlepényt kinyomni, a gátmetszést összevarrni, de hanna mindvégig rajtam, már csak rá lehet figyelni.
aztán kapunk két órát hármasban, néha bejön az egyik hebammen, hogy segítsen mellre rakni, aztán fürdetés nélkül becsomagolják valami ruciba, és átgurulunk a szobába.
éjjel jön a csecsemősnővér, hogy akkor kéne etetni, meg hogy megmutatja, hogyan kell pelusozni, meg ilyenek.