Ja, ja, ja....
Akartam még mesélni, hogy vasárnap este megnéztem a donnidarkót (nem, nem a nyolcvanasévekről szól, az a bonnibarkó, amire te gondolsz...)
Szóval megnéztem, és kikészültem.
Nem, nem a filmtől, nem annyira jó.
Hogy őszinte legyek, kibaszottul nem tudom, hogy mitől. És ez az, ami a legdurvább az egészben.

Dolce beta.
Olyan érzés, mint ..., mint ..., jaj, hogyismondjam, szóval érzed, itt belül, hogy nőnek az axonok, nyújtogatják karjaikat új dendritek-dendritecskék felé, érzed, hogy feszít, érzed, hogy mindjárt meglesz, csak még egy kicsit, még egy kicsit nyújtózkodj, jó, jó, hoppá, megvan!! Nincs rá jobb hasonlat, olyan érzés, mint megtanulni olvasni. Pontosan olyan. Újrahuzalozódnak odabenn a dolgok, pakolódnak a kábelek, még frissek, képlékenyek, még óvatosan kell velük bánni, odafigyelni rájuk. És ami a legfontosabb, most nagyon sokat kell velük foglalkozni, akármennyire is fárasztó.
Mert valljuk be, fárasztó. Piszkosul. De nem szabad kisördög hívószavára hallgatni, nem hagyjuk annyiban a dolgokat, csakazértis be kell biflázni azt a fránya görög ábécét, ahol a bétát vítának ejtik, megtanulni egybefüggően elolvasni a szép lassan értelmes szavakká összeálló fizikai képletgyűjtemény összest.
Nehéz, baszki, nehezebb, mint gondoltam.

Zsír
Nem tudom, ki hogy van vele, de én ki nem állhatom a margarint. Tudom, hogy csak hűtő kinyit, doboz kivesz, kenyérre ráken, oszt viszlát, de...
Könyörgöm, hova tették a kedves kóstolók a jó ízlésüket, a belbecs iránti igényüket, amikor rábólintottak a gyártósoron várakozó prototípusra, hogy igen, mehet, jó lesz ez, fő a konzisztencia!?! Aztán persze a margarinlobby berobbantotta a koleszterin-hisztériát, ami, ugye, mint tudjuk, úgy faszság, ahogy kitalálták, mert hát ki hallott már olyat, hogy koleszterin nélkül szép az élet?
Szóval ki nem állhatom a margarint. Ez az állítása maga után vonja kenyérzabáló szép nemzetünk halált megvető kérdését: akkor meg mi kerül a kenyerem javára?
Vegyük például a vajat. Most minden kedves olvasó idézze fel a vajas óriáskifli ízét valahonnan a messzi-messzi általános iskolás lakótelepi reggelek emlékei közül, és meg ne próbálja elrontani ezt a kedves ízképet azzal, hogy hagyja előhozakodni a margarinos cafatzsömlét azokból a szürke tegnapokból. Idézzük fel az objektum létrehozásának bájos kis lépésit. Nincs is meghatóbb annál, ahogy a jól begyakorlott mozdulatsor életre kelti a világ legegyszerűbb ízharmóniáját: ahogy a nagy recés késsel hosszában szépen kettéhasítjuk a hatalmas, szép ívű enyhén sózott pékgyönyörményt, majd a kis recés vajazóval apró mikrotóm-imitáló mozdulatokkal legyalult, a nano-és mikrométeres tartományba eső, már az olvadásképességhez szükséges vastagságú vajszeletkéket szépen rádolgozzuk a puha matériára. Profi munkára van szükség ahhoz, hogy a kiflibél homogén maradjon, hogy ne képezzünk apró kis gyúrmányokat, illetve hogy a kenőanyag egyenletes felületet képezzen a bevonásra szánt felszínen, ám az ügyes kezek hamar ráállnak az adekvát mozdulatsorra.
Aztán ott van még ugye a zsír, mint kenyérre kenhető konzisztenciájú lipid jellegű készítmény. Hát, aki evett már disznózsírban sült hús zsírjával megkent kenyeret hússal, hagymával és a száj szélén kicsorgó levű paradicsommal, vagy libazsíros kenyeret kacsamájjal, azoknak asszem nem kell taglalnom a zsírban rejlő megannyi lehetőséget és csodát.
Hjaj.
Megéheztem.
Zsírhúst ide nekem, de rögtön!

Diósjenőn a Tópart u. 49-cel szemköpszt a nádban elbújó márványtábla hirdeti hogy:
Itt küzdött 173-ben
MARCUS AURELIUS
a kvádok és markomannok ellen.
Utánajártam. Tényleg voltak olyan germán manusok, akik ilyen nevű bandáikkal jártak szórakozni.

Horoszpókusz
Most már mindent értek. Így abszolút kezd összeállni a kép.
Az önismereti kurzus következő felvonása: személyre szabott asztrológia. Mondasz egy-két számot, és megmondják ki vagy. Még nem kaptam meg arcba a tutit, mert Livi már régen nézte meg az enyémet, és egy csomó mindenre nem emlékszik, de annyi biztos, hogy az aszcendensem bika, bármit jelentsen is ez.
Aszonta, (lehet, hogy nem ezeket mondta, de bennem ezek maradtak meg élőn, elevenen) hogy a bika egy nyugodt, konzervatív és valamilyen szinten hedonista állat. Szóval egy nagydarab mafla, mélabús, életöröm-élvező, hagyományokat tiszteletben tartó szarvas állat küzd meg a hiperaktív, lázadó, könyörtelenül odamondogató, ereszdelahajamat kossal, ami ugye szintén egy feji lokalizációjú szaruképződménnyel rendelkező, de a bikánál méretét tekintve jelentősen hátrányos helyzetű állat.
Szóval idebenn ezek ketten kungfuznak egymással. Szinte látom, hogy a kis nyughatatlan akarnok piszkálja, dühíti a nagy fenevadat, aki csak ül a réten, legelészik, szemlélgeti a virágokat, és időnként, amikor már nagyon idegesíti a kis mitugrász, helyrerakja. Aztán van olyan is, hogy elege lesz az egészből, és azt mondja, tudod mit, kabbe, csinálj, amit akarsz, és akkor idekinn hatalmas földrengés, fejjelfalnakmenés és asztalborogatás van (na igen, ekkor csurog a csodálkozószemű szerencsétlenekről a cérnametélt meg a bejgli).
Ja, apropó horoszpók, fodrásznál már voltam, pénzem még mindig nincs, kilátás sincs arra, hogy legyen, így a vásárlásra sem, ezért aztán a rendrakás érdeklődés hiányában elmarad.

Szar vagy, naplóm.
Sose vagy ott, amikor jönnek a szavak.

Az adrenalin el nem téveszthető szagúra lucskosít.
Emlékeztet, ha elfelejtenéd, hogy ma már paráztál egy nagyot.
Megadurva, hogy minden lelkiállapotnak megvan a maga szaga. Kiismerhető a boldogság, a reménykedés, a szerelem illata, de a fáradtság, az idegesség, és a pánikroham szaga is.
Testbeszéd, felsőfokon.

Sikeresen abszolváltam mindkét parakovács könyvet, majd beszereztem a Gerlóczy-féle csodagyerek agyonreklámozott, Verának nem tetsző, de azért nem annyira rossz irományát is, és bevallom, elgyengültem, nem bírtam az antikváriumban hagyni a Négy alapíz sorozat két nagy klasszisát: a Sóst és a Savanyút -az Umamit csak jövőre adják ki, és persze kék lesz, merthogy umami, umami mami blue, umami blue)- meg persze az itt-ott szellemesre nyomott, a gyűjteményből még hiányzó ettenborót (az első édenkert).
Könyv: hét. Ebben a hónapban.
hazudtam. a poén kedvéért. sokkal több. neszámoljuk.

Egyszer volt, vagy majdnem, hogy a két Gyulus születésnapja pont egy napra meg egy helyre esett. Véletlenül. Idén kedden, a kockakutyában.

A budpest retro II kicsit halványabb lett, mint az I, de sebaj. Így is vicces dolog látni azt, hogy mi modern, mi ízléses, mi szép. És hogy mire jó még egy vasaló, és miért praktikus a rakéta alakú kávéfőző.

Zombi, jó zombi a hajón.
Zombi szerda este nem győzte dörzsölni szemeit.
Először Gumiemberrel találkozott, aki, mint tudjuk, nem ember, aztán még látta a karambolózott trabantot, meg még ki tudja mit, aztán jött díjé test, a bajuszos. Ekkor már másodjára járta meg Jó Zombival a hajót, ahol pocsolyaszag terjengett, meg nagy szavak, mint például jóság. Miután ízekre szedték az itallapot, a mottónak eleget téve kerékpárra pattantak, ez esetben szimultán, azzal tolva arrébb egy iciri-picirit az időt meg a teret. A Rákóczi pékségben Előd vezért megpillantva elbizonytalanodott a megadott időeltolási paraméterek mibenlétén, de a lényeg így sem változott: az ananászlé akkor is vilmoskörtével az igazi, akárcsak a paradicsomlé tonikkal, a gofri csokival, az óriáskifli pedig a tudodmikkel.
van ebben valami sátáni. én ilyesmit is érzek.

Hogy van ez, hogy egyik nap meg sem érzem, máskor pedig rögtön fejbevág?
Ma a királyuccában úgy kiütött a malbilájt, hogy hirtelen azt hittem a szembejövő kisfiúra, hogy ő a Cserha. A tizenkét éves Cserha. Baszki, komolyan kellett egy fél perc, hogy rájöjjek, hogy most már ő is huszonhat....

Emlékfoszlányok között vegetálok, és csak néha szakít ki egy kis időre a jelen.
Valami iszonytatóan vibrál megint a levegőben, beleőrülök, csak azt nem tudom mibe.

Irtó vicces volt a hétvége. Mindenki csak vendégül látott. Pénteken Bali a tarhonyával, szombaton Livi a sütivel meg a teával, aztán Zolcsi a rántott patiszonnal, és végül vasárnap este Nusi elhozta nekem a párizsi sajtokat a wb-ba, ahol a vörösbort a könyvtáros fiú adta nekünk...

- Ti mind egyéniségek vagytok!
- Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!

Tied a választás lehetősége! Lehetsz bármi, bárki, csak választanod kell. Mire vágysz? Mire vársz? Válassz! Lapozd át a katalógust, mérlegelj nyugodtan. Ne izgulj, ha meggondolod magad, később is változtathatsz, nem nehéz, a recept adott, hamar beletanulsz az új szerepbe is. Óoo, hogy nem tetszenek a sémák, lázadnál a konvencionális, a tucat ellen? Persze, persze, tessék, válassz a lázadó-prototípusok közül. Mostanában a mindennapok elől menekülő, élvhajhász, elvnélküli nihilista a legkeresettebb. Tessék? Hogy mondod? Ez így nem lázadás, csak egy másik recept? Te beteg vagy, vegyél be valamit.
Nem, ezt nemveszembe!

szombat délután

Élvezem, hogy nincs itthon senki, nincs, aki megmondaná, mikor kelljek, mikor egyek, mit ne csináljak, sőt ahelyett inkább mit kéne tennem, szigorúan csak a saját hülyeségeim szerint telik a nap. Fekszem az ágyon, sréhen, két lábfejem az ágy csücskének két oldalán lóg le, mellkasom alatt kis piros mackós párna, orromon szemüveg, és arcomra mosolyt parakovács para hétköznapjai csalnak, miközben a tilos szól: pont olyan zenéket adnak, amilyeneket mára elképzeltem. Még van pár óra hatig, olvashatok nyugodtan, már hat a borsmenta, a vesemosó fingstop is, de most jut eszembe, akár berakhatnám az egyórás prímatornát is, van arra is időm, sőt még az azutáni zuhanyra is, és ha holnap nem is kelnék ettől frissebben, de kevésbé ropogósan, az biztos, de ahelyett, hogy kockásra edzeném, csíkosra alszom a hasam...

Ha lehetne, azt legszívesebben kihagynám az egészből. Azt, amikor még van önkontrollod, de csak a megfigyelési szinten. Amikor bárhogy koncentrálsz, irányítani már nem tudod a dolgokat, de minden egyes kézmozdulatot, lábdobogást és arcrángást észlelsz, és tudod, hogy simán leveszi rólad mindenki. A vállrándítós szégyenkezést. A lehető legdurvább, ami ilyenkor történhet, az a tükör. Az, hogy szembesülsz az arcoddal. Letaglózó. Ennél már csak az lenne durvább, ha azt látnád, amit érzel. Például, hogy két csipesszel húzzák szét a szádat, hogy csőrré alakítsák át, és ha nem vigyázol, szép lassan egy valtdizni figurává változtatnak. Oda kell ám figyelni rendesen, mert pár perc tudatkiesés alatt teljesen megszállhatnak, átformálhatnak. Persze ez aztán elmúlik, de hát ki szeretne akárcsak ideiglenesen is rajzfilmfigura lenni?! Hát én nem. Köszönöm a megtisztelő figyelmet, de én csak megmaradnék a jó kis megfigyelő szerepemnél, ha lehetne, kezitcsókolom. Szeretnék továbbra is csak úgy nézelődni, szépen, csendben, csak szeretném hallani a hangokat, érteni minden egyes jelenlevő beszédét, érezni az ízeket, a frutti mesés eperaromáját, a giliszta-alakú gumicukor olvadozó elasztikáját, a padlizsánkrémes kenyeret uraló lilahagyma csípését, és engedni, hogy a zene átvegye az uralmat az érzékek felett, hogy az irányítsa a képeket, a fényeket, a mozdulatokat. Ilyenkor az egész világ leképeződik a zenében, és konkrétan univerzumszintű katasztrófa a vigasztaló és biztonságot nyújtó basszus eltűnése, ami egy másik dimenzióba vezet át, tudatodra ébreszt, és amit legszívesebben az otthonhagyott fénykardommal bosszulnék meg.

Utazunk. Megyünk megkeresni a móka kutyát. Vörösmarty utca után a Podmaniczky, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a Ferdinánd-híd, Váci út, körút. Már majdnem a szigetnél vagyunk, amikor a galádok elkezdik csipesszel húzni a számat, egyre nagyobb terület hűl le, érzem, lassan csőr lesz a szám helyén, és ha legközelebb megszólalok, olyan lesz a hangom, mint donaldé, és senki nem ért egy árva szót sem abból, amit mondok. A hídon hirtelen változik a szín, a mátrix jamajikai változatában én vagyok triniti, az elől röhögve guruló Bali szerepe a filmben számomra tisztázatlan, mindenesetre a helyzet adott, a mátrix csak pereg, pereg. A szigeten összefutunk a biciklisrendőrnek álcázott szmissz-ügynökkel, aki éppen szaráson kap egy szerencsétlen bulldogot, meg is bünteti rögtön. Szegény kutya, most már priusza van. De hát ez már a második priusz, höhö, II. Priusz pápa... Szmissz elvéti az akciót, nem követ minket, le is ellenőrizzük, direkt lemegyünk a kis utakra, de nem, szmissz most nem ránk vadászott. Hiba van a mátrixban, móka kutya is kihalt, ezért inkább lemegyünk a sarkra. Visszafordulunk, még mindig a szigeten vagyunk, és a hihetetlen hosszúnak tűnő visszaútra is megvan a magyarázat. Igazából egy másik történetbe kerültünk, most éppen piroska vagyok, aki biciklin közelít a farkashoz, de a vicces vetítők állandóan visszaloopolják az utat, olyan ez az egész, mintha egy visszafele futó mozgó ösvényen hajtanánk. Piroska ekkor előveszi batyujából a nagyinak hozott finomságokat, előkerül az áfonyalé, a sok kis gumi-giliszta, és persze a frutti. Ám egyszer minden mese véget ér, szép lassan mi is megérkezünk a sarkba, ahol Bali kétségbeesve hívja Mikit és Suzét, hogy vigyenek már ki minket a mátrixból, pedig az igazi jamajikai mátrix igazi üldözős jelenete csak ezután jön...

Well done!
Ezt is de rég hallottam már...
Ügyes kislány elég hamar (asszem én voltam a második, de közben íméleztem is) megoldotta a roppant agyafúrt és rettentően nagy szaktudást igénylő vizsgafeladatot, és így egy mosolygós velldannal abszolválta az egyhetes bioinformatikai agytágítást.

Meet Cynthia.
Naponta kétszer, de lehet többször is.

Jóhír-rosszhír
Csako Vica-cica,
itt mar nagyon szalad visszafele az ora, 'szal ha nem is biztosra, de igerhetek olyasmit hogy 72 oran belul a mi szereny reszunkhoz hozzajuthatsz :-)). Ja, amugy ki lesz a luzer aki a Konczossal 5-en (Massive Attack helyett!) lehuz a kenukert? Van ilyen orult egyaltalan? ;-)
Csocsi,
Mate-cica

-... és vasárnap láttam az Isten városát...
- Ú, igen, az nagyon nagyon jó, de ez inkább durva, nem jó, már-már kiakasztóan brutális, inkább a Pollockot vedd ki, ne ezt a német szart...

Kedd este nyolctól háromnegyed kilencig beszélgettünk filmekről, plázacicákról, meg belvárosi lepukkant, gyűröttarcú, bájos humorú, emberszagú lényekről, és még kiemlékszikmiről főnökúrral, aki az apám lehetne.
Asszem jól döntöttem, hogy nem a kultiba mentem, bár érdekelt volna, mit produlált Ákos. Edherrisz megérte a pénzét.

Tegnap este nem tudtam nem ezt hallgatni. Egymás után, sokszor, hadd zakatolja be magát a fejembe. Sequence input, allignment, run, result 100% similarity, question unsolved.

Will we receive without ever asking?
I’m just curious

Aztán reggel kilenc előtt pár perccel csöng a telefon: Zolcsi
nem azért nem hívtalak, mert nem szeretlek, csak mert nem tudom, mikor érek rá. ... majd legfeljebb főzök neked valamit, és megint nálunk alszol, mint múltkor ... imádlak kincsem, szia.

Moon
light
Csak felnőtteknek!
A kockától sréhen egy kis dombon krikszkraksz kék izé, tisztára olyan, mint a tegnapi bétalaktamázra illesztett ribbon, csak az piros volt.
Alatta ketten, két krikszkraksz zilátum.
Nem tudom a választ. Hogy mi alapján. Nem tudom. Olyan ez, mint Bébé valamelyik fejvesztett találóskérdése, amire akkor eszeveszettül keresed a választ, rá is jössz valamifajta megoldásra, de másnap a kérdést is csak nagy nehezen tudod felidézni.
Ennek akkor és ott van jelentősége, igazi értékét csak az a pillanat adhatja meg.
Nem.
Megvan.
A megoldást érezni kell. Megérezni, ráéerezni, és tudni azt, hogy jól érzed.

Apropó érezni: Fókusz plusz, Rákócziút:
Jól írni annyi, mint jól gondolkodni, jól érezni és jól kifejezni - egyszerre kell hozzá szellem, lélek és ízlés. Buffon
de nagy öntelt faszfej lehetett ez az ember...

szevasz Oreglany!
tok jo, h irtal, huzd ki meg egy kicsit.
...
voltam a bbc nyuzban. teljesen veletlenul. gondoltam, h egyszer leszek, de azt hittem, h most wanted, europe's most dangerous murder cim alatt. de az tortent, h science day volt itten, es en persze nem mentem, hanem a lavorban dolgoztam. jott a nagyfonok, a tlc szerelme, 3 tv-ssel egyutt. es mivel rajtam kivul mindenki mas szorgosan hallgatta a science-t, engem kertek meg, h "kutassak". hat kutattam. a nagyfonokkel diskuraltuk a vilagot jelento geleimet. es 2 mp-re bevagtak a news-ba. meg senki nem kert autogrammot es senki nem akart megverni, amikor a szupermarket "organic" polcan turkaltam. a musor ui a gmo-rol volt...

igen
fogtam végre magam, és írtam
annyira jó, hogy örült neki, és irtó édes, ahogy arra a pár sorra válaszként ömlött belőle mindenféle sületlen, mindennapi, de mégiscsak fontos dolog
minden parának vége egyszer
és mindenki a helyére kerül, aki fontos volt valaha

– köztünk nincs zene.

Komolyan egyre inkább azt érzem, már nincs miről beszélnünk.
Mert egyre inkább azt érzem, amit eddig mondtam, nem hallotta, nem értette. És nem tudom, hogy amit múlt héten írtam, mondtam, mennyit jelent neki. Félek, hogy semmit. Vagyis nem. Helyrerakta ettől egy pár paráját, de asszem ennyi. Félek, de azt hiszem nem érti. Aki nem tudja, hogy egy kapcsolatban mi a különbség szerelem és szeretet között, aki nem hiszi, hogy mindig valaki jobban szereti a másikat, vajon mit ért ebből a világból?
Csak ültem ott az asztalnál, és próbáltam a véleményalkotást nullára redukálni. Ott és akkor. Mert különben otthagytam volna a fenébe. Így elmondtam azt, hogy én mit gondolok, érzek, hiszek az ilyen dolgokról, és ő ámultan hallgatott, majd vissza-visszakérdezett.
Szánom, bár bánom, hogy szánom.
Sajnálom, mert így még annyira sem tudunk beszélgetni, mint azelőtt. Azelőtt, hogy elmondtam neki, mit is gondoltam, éreztem. Azelőtt, hogy mindezt ismét félreértette. Azelőtt, hogy sírva telefonált a podmanickiről, és azelőtt, hogy kiselőadást tartottam volna neki én, a nagyvilági nő (hahaha), kvázi egy párkapcsolati gyorstalpalót.
Nem jó ez így.
Mert hiába írtam le neki, hogy velem mi van, hiába mondja azt, hogy most mongyadte, hiába érezte meg, mennyiszer nem volt ott, amikor kellett volna, attól még nem változott meg, attól még én nem tudok beszélni. Az ovis máz pedig már szétpukkant, de helyette nincs semmi, csak kínos hétköznapmesélés, kedvesistenítés, amiből köszönömszépen, nem kérek.

EGY BASHÔ-TANÍTVÁNY BESZÁMOLÓJA
Vidám, gömbölyded,zöld kis szagok ugrálnak:borsóleves fő!

Ezt elküldtem neki.
Semmi válasz.
Semmi.
De meg kellett osztanom vele, mert annyira vidám, annyira szép.
Mindegy.

Vedd meg ezt a könyvet, különben lelövöm a kutyád!

CSAK az ujpéter best-of-szerdát akartam megvenni.
Az úgy kezdődött, hogy a KÖKIN nem volt. Viszont találtam egy ezmégnincsmeg Vonnegutot, a jobbik fajtából, gondoltam vigasztalásul megvesszük. Aztán mégiscsak benéztem az asztórián a libribe (hámámérisne), és ott zsupsz beleugrott a kosárba egy új fodorákos (buddha weimarban), meg a fenti időzített bombával ellátott parakovács besztszeller a magunknak beígért ujpéter mellé.
Azóta nem merem megnézni a számlám állását.
De olvasok, mint gyógyegér, és ezek jók, nagyon jók.

- Nagymama, te tudsz biciklizni?
- Nem.
- Hát, azt úgy kell, hogy felülsz, és elkezded hajtani. Aztán ha jön egy kanyar, ÍGY arrébbviszed a kormányt.

Ülök a csepelcamping-en, rákontrázok, előttem a kisember, akinek az olcsó nagyáruházas bicliklijén nincs váltó, de gyakorlatilag fék sem (még FeketeLacinak is csikorogna a foga fékezéskor, úgy szorul az a szerencsétlen), visszafele könnyebb lesz, magyarázza a kis combos, én meg megijedek a saját hangomtól, úgy ordibálok Csokival, aki éppen megmenekül az elüttetéstől. Aztán megint biciklizünk, ő megint fék nélkül, én meg egyenes derékkal és már-már térddel pedálozva a campingon, útban Marika felé, akinek a kifőzdéje vetekedhetne bármelyik pesti önkivel, bár a ritter menzát nem üti meg, legfeljebb mennyiségben. Kisember sültkrumplizik, meg rántotthusizik, de amíg sül a sütnivaló, csipeget a vadasból meg a tésztából (vajon miért bolondul minden gyerek úgy a tésztáért, mintha az maga lenne a mennyei manna???), majd a tányérra köpi a kakaóspalacsintát, és hazavisszük a kaja háromnegyedét, ott kuksol a rántotthusi meg a szottyadt krumpli a csepel hátsó csomagtartójába besúvasztva.
A jó öreg csepelcamping a pingpongozós veresi nyarakat idézi, a propoliszosmézes tejeskávés reggeleket, a kicentizett vécépapírcsíkokat. Nagyanyámék nem sok időt, energiát, és így felnőtt fejjel, valljuk be, pénzt invesztáltak be unokáikba. Vagyis nagyanyám unokáiba. Azaz belénk. Csak ritkán adódott egy-egy hét veres, egy-egy családi ebéd (főként karácsonykor), egy-egy parti monopoli. Igazából sosem voltak ránk kiváncsiak. Sosem vigyáztak ránk, ha úgy adódott. És sosem adtak kölcsön apámnak, amikor kért. Sosem. Ezért nem tudunk miről beszélni, ha véletlenül hazajönnek, onnan, ahol főállásban unokáznak. Mert nem gondolnak bele abba, hogy milyen az, amikor majdnem extatikusan beszélnek Csobiról, AZ unokáról, a kinti iskolarendszerről, az ottani gyerekekről. Mert az ittenieket, köztük minket, nem ismerik, mert nem akarták ismerni. És ezt hogy a fenében lehetne nekik megmondani?

Salmonelláról keresek képet neki, és közben nem megy ki a fejemből a múlt csütörtöki beszélgetésünk. Amikor ült a kádban és nem bírt nem zokogni, amikor próbáltam a fejébe súlykolni, hogy nem az ő hibája, hogy nem neki kell őt megmentenie.
Vazze, ilyen sem volt már jó régen. Hogy mindhárman. Kiábrándító. Olyan ez, mintha mindenki elvesztette volna az adóvevőjét, vagy elromlott volna a vétel. Mindenki beszél, beszél, egyre csak beszél, és senki, de tényleg, senki az égvilágon nem veszi az adást úgy, ahogy kéne. Mindent félreértünk, mellémagyarázunk, túlkomplikálunk. Irtóra elment a kedvem minden hímnemű egyedtől.

Telefonált anyám, hogy hozott kínait, meg egy üveg vörösbort. Ketten leszünk csak otthon ma este. Érdekes kihívás. Kiváncsi vagyok mi sül ki belőle.

A
Figyelem
Moraviat olvasok.
Döbbenet.
Nesze nektek.

Az ember sokféle okból írhat naplót: hogy feljegyezze a fontosnak tartott tényeket; hogy megörökítse titkait, hogy kiöntse a szívét, hogy megvallja bűneit; egyfajta takarékossági ösztön sugallatára, amely arra bíztatja az írót, hogy élete morzsáit is gyűjtse be, hiszen azokból is összejöhet egy könyvre való; indíték lehet a hiúság és az önteltség is.

Némelyek alighanem furcsának találják, hogy valaki férfiassága virágában ilyen könnyen lemondhat ösztöneinek természetes kiéléséről, ami nélkül sokak szerint nem lehet meglenni. De ez nem így van. A szexuális aktus is olyan dolog, hogy ha sokszor csinálja az ember, még többször fogja csinálni, ha meg kevésszer, akkor egyre jobban leszokik róla, és végül már meg is tud lenni nélküle.
Természetesen nem mondtam le a szerelemről, de nagyon nehezen tudtam volna elképzelni, hogy jöhet olyan idő, amikor megint szerelmes leszek. A hitelesség illúziója, az immár szégyellt múltat kitöltő illúzió késztetett rá, hogy szeressem Corat. Most viszont? Cora iránti szerelmem összeomlása óta meg voltam győződve róla, hogy semmilyen illúzióm sincsen; és úgy éreztem, hogy illúzió nélkül nem lehetek szerelmes. Persze tapasztalataimból okulva gyanítottam, hogy saját illúziótlanságommal kapcsolatos meggyőződésem is lehet illúzió, igaz: másfajta, újszerű illúzió; de nem tudtam elképzelni, milyen lehet az a nő, akit azért szeret az ember, mert nem táplál illúziókat iránta, mert már semmiben sem hisz, és mint én, érzi, hogy a semmihez vonzódik. Vagyis olyan nő, akit éppen azért szeretek, mert már képtelen vagyok szeretni.

VAJSZLÓ
A vajszlói hétvége mérlege:
- Egy életre szóló szerelem született Micike és köztem. Micike egy dobberman és Malacka miniatűr keveréke, gúnynevén drótszőrű tacskókölyök, de ez a leírás igazából megtévesztő. Micike valójában egy sziáéj-ügynök, kiképzésének célja az, hogy a kocákat megtévesztve beépüljön majd a vadmalacok közé. Már csak egy csíkos póló hiányzik róla. Egyébként meg a világ legédesebb, legokosabb, legszebb szemű, legstréberebb és a legszeretetreméltóbb igen kicsiny kis állatkája, aki éppen olyan édesen morog, nyuszog, fújtat az ember ölében, mint Csoki.
- Lemaradtam többek között arról, hogy Béci látott egy csomó szarvast, meg arról, hogy Béci látott egy csomó vadmalacot, meg arról is, hogy Béci lelőtt egyet a malacok közül (mert mi Monával külön lesen voltunk), ja és persze arról is, hogy éjjel egykor Béci a csörgő telefonra felébredve a kezét lóbálva, egyszálfaszban felalá rohangál, és ezen Mona a hasát fogva röhög, aztán rászól, hogy egy gatyát vegyél már fel, és menj ki, meghozták Szalmát, a labradorkölyköt (mert aludtam, mint akit fejbevertek)
- De láttam egy csomó fácánt, nyulat, egy tavalyi őzgidát elrohanni, meg láttam egy idősebb őzbakot zabot vacsorázni (legalább egy órán át zab-ált a kedves), és vagy tíz törpedenevér szúnyog-vacsoráját aszisztáltuk végig, és persze láttam a malacot az autó platóján kiterítve, és ettem a májából, ami Béci csinált meg a mi tökfőzelékünkhöz feltétnek.
- Láttam még Vajszlót, meg Sellyét, meg egy csomó pécskörnyéki kihalásközeli, elputrisodott kis falut, ahol tizedikén hatalmas tömegek állnak sorba a segélyért, ahol a segélyosztás utáni napokban teli van a kocsma, ahol az emberek dinnyéből élnek, ami ugye nálunk már kábé 80-90 Ft/kg, de tőlük 20-ért veszik át, akik egész nap és egész éjjel kinn vannak a dinnyeföldön, és kergetik az arra tévedő embereket és állatokat, olajoshordókat püfölve és riasztólövéseket leadva, ezzel jó messzire elkergetve az egyébként környékbeli aranysakálokat is.
- Visszafele a vonaton megismerkedtem egy pécsi lánnyal, aki a második gyerekével terhes, és csak a terhesség miatt hízott meg 42 kilóról 52-re, és Münchenben él a férje, hozzá megy éppen, de csak másfél hétig marad, mert jönnie kell vissza valami genetikai vizsgálatra, és aki utálja, ha a határon átkutatják a bőröndjét, és ezért felülre pakolja kiterítve a bugyogóit és melltartóit, és igazságtalannak tartja, hogy bezzeg vele szórakoznak, hogy miért nincs nála 50 euro kápé, de a szigetfesztiválra jövő, a kocsiban füvescigit szívó fiatalokra rá sem hederítenek, és aki szerint a németeknél nem tanul tovább ennyi fiatal, és aki szerint Magyarországon mindenki tanul...

VOLT
Van úgy, hogy semmi kedved semmihez. Legfőképp elmenni az előre megbeszélt programra. Mert még sosem voltál ott, és nem tudod, mire számíts. Mert olyanok is jönnek, akiket nem ismersz, akikkel beszélgetni kell, megismerni őket, meghallgatni, elfogadni őket, mert hát együtt töltitek azt a bizonyos időt. Alkalmazkodni, tolerálni, nem hisztizni, nem sikítani, amikor éppen iszonytatóan rossz kedved van, nem bőgni, amikor bőghetnéked van, oda menni, ahova a többség akar menni...
De mégiscsak elmész, mert már megvették a jegyeket neked is, meg ki a fene akar megint egy elbaszott hétvégét, egy újabb elszalasztott nyári hétvégét, amikor semmit sem csináltál. Inkább elmész, és legfeljebb máshol érzed magad szarul.
Ha szerencséd van, nem egy kedves, aranyos, ámde meglehetősen szótlan, és a falat támasztva bulizó srác és egy barátságos, de egyszerű és minden vicces idegesítően idétlenül vihogó lánnyal kerülsz össze, meg egy régi baráttal, aki hajt erre a lányra, és élvezi ezt az idétlenséget, direkt erre játszik rá. Ha szerencséd van, nem érzed állandóan azt, hogy mi a fenét is keresel ott, régi jó barát csak kihasznál arra, hogy állandóan jó színben tűntesse fel magát, hogy ne álljon le a beszélgetés, hogy minden klappoljon, hogy ne parázzon be. Ha szerencséd van, nem azon jár az eszed, hogy sokkal jobb lett volna otthon maradni, történjen bármi, bármi szokásos, hétköznapi, utált, megszokott dolog, ennél bármi jobb lenne. Ha szerencséd van, nincs kiszámítva minden filléred, vagyis jut elég alkoholra, kajára, szemszájingerére, és akkor legalább kompenzálni tudod az esőt, a rohamokban rád törő csillapíthatatlannak tűnő rosszkedvet, az idegesítő átvezető zenét, azt, hogy a többiek már az agyadra mennek.
Ha mindez nem jön össze, elég nehéz dolga van Yonderbojnak, hogy felvidítson, táncra perdítsen, elfeledtesse veled minden bajodat. De péntek éjjel sikerült neki. Hálás köszönetem jeléül még nem tudom, mit kap, de valamit biztosan. Olyan hangulatot teremtett dZK előtt, hogy az maga volt a csoda. És az az indiai szoftpornó, amit alatta vetítettek, az meg maga volt elképzelhetetlen gyönyör. Bevallom, eléggé esélytelennek éreztem azt, hogy ezen a fesztiválon józanul jól érezzem magam, de sikerült. És ez nem is kifejezés. Meglehet, hogy a hittérítőktől kapott áldás kezdett hatni...

Vizitúra kezd kikupálódni, kipipálódni.
csak zárójelben jegyzem meg, hogy eléggé nem örülök annak, hogy jön az Eszter meg a Fruzsi. őket alig ismerjük, kivéve talán a két Balit, meg Petykát, akik ugye nyomultak kire-kire. ez az egyik ok, ami miatt nem jó, hogy jönnek: a vizitúra nem arról szól, hogy ilyen aligismert misspichák ott jófejkedjenek. meg lassan kissebbségben leszünk azok, akik ha lehet, végigutazzák a túrát. mert az úgy jó. és az tökre nem vicces, ha mások ezt nem tolerálják, és ők nem éppen tűnnek toleránsnak.
kissé elvették a kedvemet ettől is...
mindegy, ott lesz Bébé, Zsófi, meg Erbé jófejnek - de félő, hogy Bali bekattan, és nem lesz ott Anna, hogy leszerelje.
ááááááááááááááááááááááááááá
miértnemjósemmise????

Kedvem lett volna küldeni neki egy levelet. De akkora, hogy ha éppen gép közelében lettem volna, istenbizony küldök is. Franc az önérzetbe, csudába a nemalázkodoménmármegtöbbet-tel! Aztán eszembe jutott, hogy inkább nem is levelet, hanem egy fotót küldenék. Egy olyat, amin éppen ráöltöm a nyelvemet. Aztán elvigyorodtam, mert eszembe jutott, hogy nemis, hanem AZT a képet kéne neki elküldeni, amin Vivi egy mikiegeres piros pulcsiban meg egy fehér nyári sapiban éppen a kamerába vicsorog. Istenien agresszív és mégis gyermekien aranyos az a kép. Ezaz. Ez mindent kifejez, a dühömet is kiadnám magamból, mégiscsak adnék életjelet, amire lehet válaszolni, aztán arra meg büszkeségből meg én nem válaszolnék persze.
Jó kis játék, így agyban sakkozni.
Szerencsére nem voltam gépközelben, szkennerbe sem botlottam éppenséggel, így hát maradtunk az eddigiekben.
Sértett csönd.
Némaság.
Egyedül.

Alvaro, No.23, Fabricada en Espana

Játszunk.
Ez egy olyan játék, hogy a meggyújtott végét ennek a papírrúdnak közelíteni kell a kezednél levő végéhez, de nem szabad hagyni, hogy magától végigégjen, csakis úgy ér, hogy a levegőt ezen a rúdon keresztül veszed, és akkor a parázs egy csöppet közelebb kerül, majd még egy kicsit, aztán még egy parányit. Aztán ha jól játszottál, a végén már ott parázslik a rúd annál a csíknál, és ekkor jön el az a várva várt pillanat, amikor egy jól irányzott hüvelykujj-billentéssel egy szép ívben megtanítod repülni a parazsat. Hiszen minden egyes rudacska csikknek lett teremtve, és izgatottan várja azt a pillanatot, amikor pöcökként végzi a járdán vagy egy csatornában.
Játszunk.
Mert hát az elemünkben van a játék.
Ki így játszik, ki úgy.
Van, akit csak madzagon rángatnak, és van, aki elvágja zsinórokat, aztán hirtelen összeroskad, mert hiába nem akar így játszani, máshogy nem tud. De persze van egypár neo, aki rájön aztán, hogy mégiscsak képes rá. És van, aki csak újabb hálókat épít ki magának.
Van, aki mindenkivel más játszmát játszik, van, aki mindenkivel ugyanazt, és van, aki megpróbál nyílt lapokkal, előre megírt játszmák nélkül játszani.
Van, aki maga írja a játékszabályokat, és van, aki nemcsak magának. Ezekből a kényszerjátszmákból is ki lehet ám szállni, ki bizony. Büszkén, mindent felégetve magad mögött, ravaszan, kivárva a megfelelő alkalmat, vagy esetleg sunyin nem megjelenve a következő fordulón, de ki lehet törni minden egyes truman-sóból.
Régen persze inkább társasoztunk, aztán jöttek a kiscsoportos foglalkozások, majd a páros játszmák, de ma egyre több a pasziánszozó. Ez így is van jól, mert hát szánalmas dolog játszótársakat kergetni, illetve egyedül forgózni, nem?
Nem tudom miért, de egy kicsit mindig meghal itt belül valami, amikor rám tör a kilátástalan, bepótolhatatlan hiány. Igen, már-már alig van, akivel önfeledten, tét nélkül, de mégis komolyan, közben nagyokat nevetve igazából lehetne játszani. Túl komolyan vesztek mindent és mindenkit, és túl komolyan veszitek magatokat, emberek.

Apropó játék

Alvaro
No20
Fabricada en Espana
Már el is felejtettem, milyen az, amikor már annyira fájnak az ujjbegyeid, hogy akárhogy is szeretnél tovább játszani, egyszerűen nem bírsz fogni, nem bírsz nem ordítani. Igen, ilyenkor el kell rakni a jó öreg gitárt, visszapakolni csinos kis burkába, félrerakni pihenni, összepakolni Sort, Carullit és Carcassit, legalább addig, amíg a helyes kis bőrkeményedések megjelennek a vörösen izzó ujjakon.
Félelmetes. Több éve már, hogy nem vettem elő. Sem Alvarot, sem a kottákat. Legutóbb is csak húrt cseréltem (expasi hiába ígérte folyton folyvást, hogy lecseréli az általa elszakítottakat). A szokásos, a kedvenc húrom van most rajta, a fekete nejlonos normál pro arté. Jaj, olyan szépek így együtt!
Félelmetes. Ahogy ütemről ütemre beúsznak a fogások, a dallamok, az ütemek. Minden egyes újrakezdésnél egyre tovább jutok, anélkül, hogy valami is kattanna, mocorogna, vagy megvilágosodna a fejemben. Egyszerűen csak úgy pakolódnak az ujjaim, ahogyan azt több éve megszoktam, begyakoroltam. Az egyik lefogás előhozza a következőt, szépen lassan, lépésről lépésre. Félelmetes érzés, iszonyatosan jó. Legszívesebben csak ráncigálnám ki odabentről a többit is, mindet, de az ujjaim megálljt mondanak.
Így utánagondolva, csak most esik le, hogy mostanában ünnepli Alvaro a tizedik szülinapját. Igen, tíz éve volt, hogy Eszter visszakérte a kölcsönadott Cremonáját, és a lyukas benzintartályú 105S Skodáért kapott kemény 23.000 forintból lett Alvaro. Hogy örültem neki, hogy vigyáztam rá. Még most is milyen szép...
Emlékszem azokra a napokra, amikor reggel gitárral a kezemben mentem a Vörösmarty utcában a Madách felé, mert a délutáni gitáróra előtt már nem lett volna időm hazamenni, és elbeszélgettünk Ferivel, az asztalossal, aki fiatal korában elektromos gitáron játszott, később pedig ingyen adta a fatüzelésű kályhámhoz a fahulladékot.
Aztán eszembe jut Laci diplomakoncertje, amit hallgatva a padlóról szedtem össze az állam, és ami után már nem fizettem be több félévre. Mert hát én így sosem tanulok meg játszani, ez nem tanítható, tanulható. Csak néztem, ahogy pörögtek az ujjai, futkározott bal keze a gitár nyakán, és közben még arra is volt ideje, hogy a jobb kisujjával időnként üsse az ütemet. Aztán jött a húrosnégyes: a gitár mellé beszállt két hegedű meg egy cselló. Igen, ez volt életem egyik legfergetesebb koncertje, ezt sosem fogom elfelejteni.
Azóta csak nagy ritkán veszem elő Alvarot, és élvezem, hogy előjönnek a rég nem játszott hangok, és esetleg elhatározom, hogy veszek majd még kottát, amiket megtanulok, begyakorlok. Majd. Valamikor.

Medevelepkét mentettem hétfő reggel.
Szegény mindenáron az ablakon át akart volna szabadulni, , hiába volt az ablak előtt és után is szabad a pálya, üres a lég, ő az ablakon át akart szabadulni, szinte vezekelve ütötte magát az üveghez. Kinyitottam neki, ha neki ez az útja, ám legyen.

Paraman?

Életre kelt, és most túlburjánzott idebenn. Nem, nem kenhetem semmilyen bogyóra, ezt én csinálom, ez abszolút spontán jön belőlem, valahonnan nagyon mélyről.
Meg ne kérdezze most senki, hogy hogy vagyok, mert komolyan mondom, már attól is elbőgöm magam, ha eszembe jut ez az egész para.
Hogy mi para?
para1. nem megyek ki a borosshoz, mert igaz, hogy a jegyre kértem kölcsön, meg még lett is volna jegy, ha a hétfői háromórás ámokfutás után nálam lett volna az útlevelem, vagy csak a száma, de erre a hétre, meg az ottlétre már nem maradt semmim. csóró gyerek ne pattogjon, maraggyon otthon a seggin. sikítani tudnék, annyira ki akartam volna menni hozzá.
para2. nem bírom már feldolgozni a további kudarcaimat. már megint semmi nem jön ki, totálisan üresek a blottok és a gélfotók, csak a létra virít ott ragyogóan, mellette semmi.
para3. paramanó egyre csak azt kántálja, hogy randa vagyok, és sajnos igaza van. kialvatlan szemek, pm ragyák az arcomon és mindenhol másutt, extragyorsan növő szőreim extrasötétbarnák (nehogy véletlenül láthatatalnok legyenek), hihetetlen gyorsan képes vagyok összekoszolni a lábaimat, és úgy nézek ki, mint egy koszos utcagyerek. és akkor jön azzal knercerdoki, hogy csak az orgazmusomat nem vehetik el tőlem... köszi szépen, pont ez a bíztatás hiányzott.
para4. szerencsére kilőve. ez a fránya vizsga megvan.
para5. vizitúra-szervezés. miért pont az én nyakamba kellett ezt zúdítani?
para6. vera
para7. sopron, leutazás, ottalvás, visszaút, utána pécs, még nem későn, hogy értem tudjanak jönni, és még ki is tudjunk menni vadlesre.

Besokalltam, kiborultam.
Hétfőn még jó volt malacot sütni, meg dumálni, az segített.
Kedden nagy mákom volt, hogy Zsófi elráncigált a Kóla, puska sültkrumplira, meg sörrel itatott, az legalább elterelte a parákat messzire. De csak egy időre. Sajnos nem mennek azok messzire...
Használhatatlan vagyok, kéne valami újjászülettető koktél, vagy valami hatalmas refresh, mert a barátok, a mozi, a zene már nem elég. Majd hétvégén, majd Monáéknál, majd az erdőben az esőszag, a madárcsicser, a csönd és az aranysakál-vonyítás. Jaj, de várom már!

Egy curie ponton csúsztunk el, emiatt nyaltam újra meg újra azt a szerencsétlen jegyzetet, ami sehogy sem akart a fejembe mászni. Effektív dózisegyenérték, maximális bőrdózis röntgenkezeléskor, a feszültség emelésével keményedik a sugárzás, 170 cm-es, 70 kg-os, fül, orr és lábfej nélküli, hermafrodita vonatkoztatási ember, teletrápia, dörzsmintavétel, vízfantom, 50 mikrograyperórás határértékkel sugározhat egy besugárzott ember egy másikat - kit érdekel?!?!
Nagylevegő, most már minden okés. Nem hánytam le szerencsétlen jóembert, pedig legszívesebben azt tettem volna.
Megkegyelmezett, aláírta, megadta.
Vége.