jöttek, láttak, mentek

Düsseldorfban voltak egy rokon esküvőjén, és mentek tovább Brüsszelbe, és útbaejtettek minket is, hamár. azt mondták, délelőtt jönnek, kérdeztem, maradnak-e ebédre, mondták szuper. aztán végülis délben ideértek, hoztak virágot egy kerülővel, ettünk, dumáltunk, etették Hannát, sétáltatták Hannát, etettünk kacsákat, sétáltunk mi is, játszótereztünk, aztán elment a délután, és elmentek ők is tovább Brüsszelbe vacsizni meg sörörzni Gyuri haverjához. Judit nem sokat változott, bár ezer éve nem találkoztunk, de jófej volt, dumcsiztunk, Árpi szokásos szótlan de kedves, mosolygós, Gyuri meg egyszerűen irtó jófej pótapukaként játszott Hannával, repülőztek, sétáltak, etette őt. jó volt látni mindhármukat, jól esett, hogy beugrottak, édesek voltak nagyon. augusztusban mindenképpen össze kéne hozni egy talit.

fiktív levél, egy hónap után

asszem most ülepedett le annyira, hogy ne zsigerből bántó legyen, hanem korrektül a probléma fogalmazódjon meg. ami igazából már nem is rág annyira, de úgy érzem, tartozom ennyivel, hogy megmondjam, miért éreztük magunkat szarul pár napig. amikor itt voltatok.
ha nincs kérdés, nincs válasz sem. és így nincs párbeszéd. csak monológ. nem is az volt a baj az itt eltöltött pár nappal, hogy felzabáltátok a hűtőt, meg hogy a boross megbetegedett, és nem lehetett utrechtbe menni, helyette itt kellett elcsapni az időt, hanem az, hogy egy csöppet sem érdekelt titeket az, amik és akik mi vagyunk. elmerültetek a problémáitokban, amik napról napra bántanak titeket, és végülis nem tudtatok kikapcsolódni. és nem vetettek minket észre.
ránkhúztátok az unalmas, kényelmesenélő, nekükkönnyű lepedőt, ami alól ki nem bújhattunk, bár erre nem is nagyon adott lehetőséget és kedvet az esti olvasás és számítógépbújás, ikeakatalógusnézegetés.
sosót kvázi úgy kezeltétek, mintha itt sem lett volna, vagy, ami még rosszabb, mint egy ismerős, de balek szállásadót, ami neki mondanom se kell, baromi szarul esett neki. ami engem illet, már nem várom el senkitől a komolyan vett hogyvagyot, mivanveledet, már annak is örülök, ha valaki ír, és elmeséli, hogy vele mi történt, meg persze néha rákérdez, mi élünk-e. ami igazán szomorú, mert azt jelenti, hogy már igazán senkitől nem várom el, hogy érdekeljem, merthát az ember nem akar mindig pofonokat kapni, már nem vár el dolgokat, mert így nem fáj. persze ez nem megy ilyen egyszerűen, fáj az, ahogy idáig eljut az ember, kábé olyan ez, mint egy szuvas fog, fáj amíg eljut a rontás a gyökérig, de utána már mindegy. már nem érzed.
de így persze nincs párbeszéd, meg nincs barátság, csak maximum összenevetés régi emlékeken, vagy vállveregetés.
sajnáltam apámat, amikor ilyenekről mesélt. és tessék, nesze nekem, én is ezt élem át. ez van, ez egy leszari világ. de legalább én is változom: mindig is túl sokat vártam el az emberektől, most már nem fogok.

jaj, ezer éve nem írtam. lett volna mit, de egyik részét inkább mégsem, nincs sok értelme szájbarágni, ami nyilvánvaló, a másik felére meg nem volt idő.
most meg se ihlet, se kedv.
tegnap esztivel egyiket kibeszéltük, másikről majd ma este andival dumcsizunk, majd esetleg később leírom az utókornak. na merthogy tegnap este buli volt, ma este meg megyünk sörözni.
ez van. sosó jövő heti ötnapos müncheni útjának a kontójára kimenőzök.