A Radnóti-kötet égetés és szobordöngetés kapcsán eszembe jutott a Majális.
Majális
.
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdre hull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Nem tudom, nem tudom, nem hiszem.Sajnos szerintem reménytelen.
Szóval ezen rágódom, és közben zakatol a fejemben ez a dal. Igen, dal, merthogy ezt énekeltük annó sokszor. Merthogy én még akkor jártam a Madáchba, amikor a gólyatáborban a Gabó meg az Akácz voltak az istencsászár menő csávók, akik gitárral a kezükben énekeltek az esti tábortűznél vagy a kulcsosházban. Például megzenésített verseket. Egyik kedvencem a Harmatocska, meg ez a Radnóti vers, ami után mindig az Elkártyáztam a gyönge szívem jött, most is beleborzongok, ha hallom. Nagy nehezen rátaláltam arra a verzióra, ami a fejemben zakatol.
