anyád

Kedd este összezördültünk Sosóval, ezt a szitut már lejátszottuk sajna kétszer vagy háromszor, irtó szar rájönni, hogy igen, ezt már párszor elbasztuk, és ilyenkor mindig ugyanaz történik:
Hanni megahisztit vágott le, nem jött ki a kádból, Sosó kihozta, szorította, mert ő rúgkapált, és nem akart menni sem, én meg bementem Hanni szobájába, és azt láttam, hogy a gyerek üvölt, az apja csikorgatja a fogait, a gyerek keze lila a szorítástól, és az anyatigris felébredt bennem, és kiküldte Sosót a szobából, aki ezen annyira bepöccent (mert szerinte ilyenkor a tekintélyét ásom alá), hogy kinn a nagyszobában belerugott a fotelbe meg a szekrénybe, aztán elviharzott, és este tizenegyig az autóban gubbasztott, majd tüntetőleg a nagyszobában aludt egy matracon.
Ami a dologban a szépségpötty, az az, hogy anyám persze tanuja volt a jelenetnek, és hiába mondtam neki, hogy nem akarok erről beszélni, nekiállt, és elmondta, hogy ő fél Sosótól. Na ekkor volt egy pont, amikor majdnem a fejéhez vágtam gyerekkorom összes sérelmét, az ő ordibálásait meg verekedéseit, hogy ugyan mit gondol, mit éreztünk mi ilyenkor a tesómmal, de inkább nyeltem egy nagyot, és nem mondtam. Így is előbb haza akar menni.
Ami meggondolandó, mert a főzéssel hadilábon áll, de ha főz, összemaszatolja az egész konyhát, amitől falra mászom, és folyton besértődik. Hannira is. Pénteken kértem, hogy főzzön gulyást a marhahúsból, amibe aztán én főztem csipetke helyett galuskát, ami túl híg lett, és túl sok, így a leves eléggé masszív galuskafőzelék lett. Ő elkezdett rugózni azon, hogy nem lett-e túl sok - de -, és hogy ő nem is szereti a levesekben a tésztát, és... na ekkor kezdtem el bőgni,hogy tudom, hogy elbasztam, de most már ez van, mire mit csinált az anyám? Megsértődött, hogy ő nem mondhatja el a véleményét.
Na, kipanaszkodtam magam, megyek, behintőporozom ezt a büdös kölköt, aki egész délután aludt.

Lindy

Volt egy fehér kisköpenyes és nadrágos debellánk, egy ötvenéves Ursulánk, aki Lindy névre hallgat (aztán pénteken kiderült, hogy nem is, mert Lenienek hívják, de egyszer sem javított ki, na mindegy), aki egyébként kraamzorgos nő. Fura dolog ez a kraamzorg, egy hétig a szülés után kijár házhoz napi hat órában egy ápoló (és esetleg védőnő?-)-végzettségű nő, aki ellenőrzi, hogy minden rendben az anyával, babával (hőmérséklet-, súlymérés), ellenőrzi, hogy hogy megy vissza a méh, hogy minden rendben van-e a köldökcsonkkal, segít fürdetni a babát, segít a helyes mellretételben, és mindemellett kitakarítja naponta a wc-t, fürdőt, mos, lehúzza az ágyneműt.
Nos ez a Lindy (Lenie), mint utóbb kiderült, eléggé vacakul csinálta a baba-mama-ellenőrzés részét a dolognak, inkább bejárónő volt, elment közértbe, patikába, mosott, felmosott, vasalt. De aztán a hétvégi kraamzorgos nő, a nikotinfüggő, de egyébként profinak tűnő Bel szerint naponta kétszer kellett volna hőmérőzni mindkettőnket, nekem pulzust nézni, szinte semmi felvilágosítást nem adott, pedig a füzetkében ott van pontba szedve, hogy miket kell anyukával átbeszélni. A legdurvább viszont az, hogy hagyta a köldökcsonkot a csudába, csak beírta a füzetbe, hogy szépen szárad, pedig a lenti része nem is száradt, és szombatra olyan büdös lett, mint amilyen egy rohadó húscafat csak lehet, úgyhogy Bel lealkoholozta, bekötözte gézzel, és ma kaptunk egy hintőport is, hogy azzal szárítsuk.

epilógus

ez egyáltalán nem vicces, hogy fáj a mellbimbóm minden szoptatásnál, és ráadásul még jönnek ezek a szemét utófájások, amik kisugároznak a jobb csípőmbe. egyáltalán nem vicces.

Liza

Hanni csütörtökön annyit mondott, hogy már csak hármat kell aludni addig, hogy a tesó megszülessen, úgyhogy nem volt nagy meglepetés, amikor reggel negyed hatkor, épp egy pillanattal azután, hogy felébredtem, elment a magzatvíz. Na tessék, hiába csak a szülések egytizede kezdődik így, nekem mindkettőnél ez jutott. Sosó vigyorog, próbálunk visszaaludni, merthogy elég csak akkor hívni a bábát, a már ötperces fájásaim vannak. De egy perc múlva jön az első fájás, öt percre rá a következő, aztán még egy. Hat körül hívom a bábát, mert a lelkemre kötötték, hogy hamar telefonáljak, ha be akarunk érni időben a kórházba, ez a szülés tuti gyorsabb lesz, mint a múltkori, és az csak 6 óra volt. Egy ismeretlen bedolgozó bába, Wendy, egy fiatal csaj jön, megvizsgál, 3 centi a méhszáj, futás a kórház. 7-kor már a kórházban vagyunk, negyed óra múlva jön Corina, a kraamzorgos nő, aki kicsit Jakucsra emlékeztet, kicsit szigorú, de érti a dolgát. A terv a következő: ha fél tízig nincsenek tolófájások, akkor Wendy megint megvizsgál - a magzatvíz-elfolyás miatt csak négyóránként vizsgálnak. Addig Wendy lelép, van pár frissen szült-látogatása a környéken. Corina javaslatára beállok a zuhany alá, jönnek is az erősebb fájások. Fél tízkor 5 centire nyitva a méhszáj, Wendy kissé csalódott, azt hitte turbó-szülés lesz. Kicsit utálom őt, nem direkt megy el miattam a vasárnapja. Lelép megint, Corina viszont méri a fájásokat, mondja, hogy egyek egy szendvicset, meg aludjak a fájások között. Semmi kedvem az ágyra mászni, még mindig sétálok, meg az ágyra hajolok, ha fáj. Felcsatoljuk az elektródákat. Fura érzés, nem is biztos, hogy segít. Vagy mégis? Egyre durvul a fájdalom, már nem bírok állni, ülök az ágy mellett egy kisszéken, Wendy az ipadján pötyög, telefonál, de Corina velem szemben áll, és diktálja a légzést, ami irtó sokat segít. Sosó masszírozza a hátam, vagyis inkább nyom két pontot a derekamnál a fájások alatt, irtó sokat segít.Kérdezik, hogy kell-e nyomni. Azt hiszem igem, úgyhogy fel ell mászni az ágyra, hogy Wendy megvizsgáljon. Jön egy fájás, ami az ágyon fekve iszonyúan fáj. Mindennél szörnyebb. Még elől van egy centi méhszáj, még várjunk. Az ágyon irtóra fáj, keresem a helyem, oldalt fekve, elektrosokkal, és Sosó masszírozásával talán a legelviselhetőbb, de már nem sokáig bírom. Mikor végre nyomhatok, megkönnyebbülök, de hirtelen nem igazán tudom, hogyan kell. Aztán rájövök, de valami iszonyat érzés, ahogy feszít, üvöltök, mint a sakál, pedig eddig a fújtató légzés miatt csöndben voltam, akárhogy is fájt. Mikor a baba szívhangját nézik, és nyugtatnak, hogy minden oké, meg se kottyan neki ez a szülés, legszívesebben azt mondanám, hogy nem érdekel, kuss legyen, csak legyek már ezen túl. De egy tíz perc múlva, háromnegyed kettőkor eljön az a tolófájás, amivel kibújik a feje, és egy pillanat múlva a teste is, és akkor a mellkasomra rakják, és minden könnyű és csodaszép, még az is, ahogy bőg ez a kis vörösbőrű, feketehajú csoda. Sosó elvágja a köldökzsinórt, Corina próbálja fotózni, de nem kapja el a pillanatot, sebaj. Még ki kell nyomni a méhlepényt, megint rá kell jönni, hogy hogy is kell nyomni, de csak kijön az, könnyebben, mint a gyerek :)

Wendy mondja, hogy a kis Liza integetve jött ki, az egyik keze ott volt a feje mellett, amikor kibújt, úgyhogy egy csöppet varrni kell, de semmi komoly, felületi sérülések vannak csak.
Amíg Wendy a babát méri meg vizsgálja (10-es apgart kap a kis vörösbőrű), kapunk kerek kétszersültet rózsaszín meg fehér cukorral bevont ánizsgolyókkal a jó helyi szokás szerint (bechuit met muisjes), meg kapok egy kávét, és mintha mi sem történt volna, se fájdalom, se sajgás. Túl vagyunk rajta. Négykor beküldenek zuhanyozni, fél ötkor már gurítanak ki az autóhoz a kiskocsival, Hanninak még veszünk a bejáratnál egyhéliumos óriáskaticát - ezt kapja Lizától, és irány haza.

Istenem, de dühít mások szerencsétlenkedése

El sem tudom, mondani, mennyire dühít ez az egész dolog, tegnap majdnem felrobbantam, pedig pitiáner hülyeség, de annyira kiborít, hogy már a második ember bénázik...
Feciéknek kislányuk született még nyár elején vagy májusban. Kért tőlünk ruhákat, pedig a felesége szerint volt elég, és ráadásul Londonban laknak. Mindegy, ha kért, kapott, elküldtem nekik egy kis csomagot, nem is volt vészes a csomagköltség. Aztán augusztusban nekiálltam Sosót szekálni, hogy szóljon neki, most már küldhetik vissza lassan a cuccot. Persze, persze. Aztán ahelyett, hogy visszaküldte volna augusztusban, Feci végül múlt héten elvitte a ruhákat Pestre, átadta anyámnak, ha már úgyis jön, minek csomagozni. Így aztán a fenyegető jóslók hatására vettem három vadiúj oldalt csatolós bodyt, meg Christinánál lecsaptam a felajánlott pár 50-es kisruhára, hogy ha korábban jönne Lizababa, legyen valami gönce.
Aztán csak kihúztuk ezt a dolgot, míg anyám meg nem jött, aki nagy profin elhozott egy 56-os rugdalódzót, 2 56-os kispulcsit, meg egy rakás 68-as cuccot, azzal a lelkes megjegyzéssel, hogy a nagy méretű ruckókat majd anyósék hozzák ki három hét múlva. Mintha az a pár maradék 56-os body meg rugdalódzó olyanbazi sok helyet foglalna, hogy azokat ő nem bírja el. Majd aztán kipakolta a bőröndjéből a kézfertőtlenítőt, amit tavaly kaptunk a patikában, és náluk hagytuk, mert az tökre nem kell. Persze az oldalsó zsebbe rakta, és kifolyt. Na ekkor konkrétan sikítani tudtam volna.
Asszem holnap bemegyek, veszek pár kisruhát, és 3 hét múlva az 56-os bodykat egyből a pincébe pakolhatom. Ja, és akkor mostantól anyám nálunk lesz 3 hétig. Nagylevegő, nem kiborul. Ne kérdezze senki, miért vett Sosó anyámnak 3 hétre repjegyet, ő sem tudja.

A balek

kiolvastam doktorbubó doktorház könyvét, és találtam egy hozzáillő frappáns kritikát róla, úgyhogy beszéljen helyettem kovacsne:

Ilyen regényeket az ember gimiben szokott írni – én is írtam, sőt annak idején az összes ismerősöm is. A főhős (csekélységünk) valamilyen bizarr helyzetbe kerül (egyik mélabúra különösen hajlamos barátom három és fél oldalas regényfolyamában például orkok térítik el a mogyoródi hévet...), ahonnan számos egzotikus kaland során vágja ki magát, miközben szédítő filozófiai mélységek peremén egyensúlyozva, ám könnyedén humoros stílusban megosztja az erre kíváncsiakkal a világ lényeges dolgairól (pénz, szex) kialakult véleményét.
A Balek annyival több ennél, hogy igazi stílusbravúr: írójának sikerül ötvöznie, mégpedig kitűnő érzékkel, a fordulatos krimit a három sörrel éjfél után elhangzó morális eszmefuttatásokkal éppúgy, mint a tobzódó (angol)nyelvi humort az egészen feketére kiégett cinizmussal. Hugh Laurire rajongói számára ennek a regénynek az az előnye, ami a hátránya: szinte lehetetlen objektíven értékelni. A könyv a fegyverkereskedelem és a hátterében meghúzódó setét politikai játékok szövevényes világába kalauzol el bennünket, a Brit Korona egy hajdani, lezseren intellektuális 0.07-es ügynökének segítségével, aki hegyeken, völgyeken és (vénusz)dombokon átküzdve magát végül is legyőzi a gonoszt (vagy mégsem?). A főhős szimpatikus, a cselekmény fordulatos, az egyes fordulatok pedig éppen annyira váratlanok, mint amennyit egy modern krimitől elvárhatunk.
Az egyes szám első személyű elbeszélés azonban felzavarja az amúgy becsületes családanya szerepben domborító olvasó lelkének állóvizét. A rajongó az események forgatagába óhatatlanul beleképzeli magát az írót, ahogy elbűvölő kék szempárba és három éve gondosan ápolt háromnapos borostába öltözötten pofonokat és hangsúlyozottan értelmiségi poénokat zúdít minden irányba, a könyvben isten tudja miért oly gyakran előforduló heresérülések esetében pedig agyunk egyik rejtett pornográf zugában 3D-ben elképzeljük, ahogy óvatos kezekkel kamillás borogatást helyezünk a kitűnő színművész sanyargatott célszervére. Ez így nem fair. Tessen szíves lenni hagyni, hogy az olvasó a főhős iránt önmaga okán tápláljon gyengéd érzelmeket.

Valószínűleg nem véletlen, hogy pont a főszereplőről nem találunk klasszikus leírást: a könyv 2004-ben jelent meg, mire Laurie-t a Dr. House kapcsán már a fél világ megismerte. Ha pedig valakinek esetleg mégsem esne le a tantusz: a sármos ügynök, akárcsak nem kevésbé sármos kiötlője, nyíltan felvállalja motor-másságát (hogy politikailag korrekten fogalmazzak...), többször elbüszkélkedik azon képességével, hogy brit létére akcentus nélkül képes amerikai akcentussal beszélni, és minden lehetséges alkalommal utal rá, hogy 180 centi magas (ez megfigyeléseim szerint a Nagy-Britanniában önmagában véve is valamiféle hőstett). Ezek után kicsit furcsán hangzanak a főhős szájából a „jóképű, igen tehetséges faszi vagyok, akinek morális tisztaságához nem férhet makula, ezenkívül minden fegyverhez értek, és bárkit félkézzel lenyomok” jellegű mondatok, viszont azt eddig is tudtuk, hogy a színművészetet és az Y kromoszómát kizárólag Hugh Laurie miatt találták fel. Férjem, aki példás türelemmel viseli asszonykája infantilis rajongását a különböző mértékben férfiasan borostás filmszínészek iránt, annyi kommentárt fűzött a dologhoz, hogy „ a csávó úgy látszik sajnálja, hogy nem ő a Bruce Willis”. A rosszmájú megjegyzésre először csak legyintettem, de aztán szörnyű gyanú verte magát a szívembe: lehet, hogy a férfiak jobban megértik egymást, mint mi őket?

A könyv stílusa és nyelvezete valahol P.G. Woodhouse, Quentin Tarantino korai zsengéi és annak angol következményei (Blöff és társai), valamint Douglas Adams közt manőverez. Az utóbbi kapcsán merül fel bennem a kérdés, hogy a mű fordítását vajh miért nem bízták rá Molnár Istvánra, aki a Galaxis útikalauz stopposoknak című kultuszkönyvet magyarul is felejthetetlenné művé tette, vagy ha már nem őrá, akkor valakire, aki ha angolul nem is, de legalább a saját anyanyelvén szalonképes. Tisztában vagyok vele, hogy a fordító is ember, ezért nem is szoktam feltétlenül fennakadni azon, ha valaki a „zömítési dudor” hegesztéstudományi szakkifejezés megfelelő lefordításán fél napig tűnődik, míg végre elszúrja. Azt azonban igenis felháborítónak tartom, ha egy fordított szövegben ilyenekkel találkozom, hogy „lágyan szénsavas ásványvíz”, egyrészt, mert ez arra utal, hogy a lingvo-transzformációs szakmunkás a szótárban a „mild” kifejezésnél csak a legelső jelentést volt hajlandó elolvasni, másrészt pedig arra, hogy nevezett illető életében nem járt még boltban vagy étteremben, ahol megtanulhatta volna az „enyhén szénsavas” terminus technicust. Ráadásul a könyv vége felé mintha a fordítót az output oldalba döfött tüzes hajsütővassal ösztökélték volna gyorsabb munkára (gondolom, a könyvnek piacra kellett kerülnie, mielőtt Bleifrei Tamás végképp kitúrja Dr. House-t a TV2-ről...). A kapkodás az utolsó fejezetek felé haladva egyre nyilvánvalóbb és sajnos egyre zavaróbb. (Kiadvány menedzser helyett esetleg alkalmazhattak volna például egy nyelvi lektort is)

A regény hangulatán talán az ront egy kicsit, hogy egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy valójában filmnek írták. Természetesen azonnal nyilvánvaló, ki is játszaná a központi szívdöglesz szerepét, de a brit filmművészetben akár csak alapfokon is jártasaknak nem okozhat problémát Steven Fry felismerése sem (akivel Laurie számos BBC sorozatot írt és csinált végig), a bölcs, bár kissé különc jóbarát hálás szerepében. A film véleményem szerint 2-3 éven belül várható, és én már jó előre rettegek, mi lesz belőle, mert a könyv verbális poénjainak ¾-ét a fergeteges leírások adják, maradék ¼-e pedig, jóllehet leírva gyermekeink nyugalmának és belénk vetett hitének megzavarására alkalmas harsány röhögésre fakaszt, filmbéli dialógusként maximum kínos feszengésre adhat okot...

Hugh Laurie kedvelőinek a könyvet mindenképp ajánlom. Árnyalni fogja a rajongás tárgyáról eddig kialakult képüket, vagyis egy sablonos, ámde hamis kép helyett immár egy merőben újszerű, jóllehet nem kevésbé hamis képpel fogunk rendelkezni kedvenc színészünkről, miközben ő, gondolom, ezen jókat röhög a markába. Az el nem kötelezett olvasóközönség pedig végre megtudhatja, hogy a kórházban fekvők miért mindig csak félig fejtik meg a keresztrejtvényeket, mit tehet az ivarszerveinkkel egy japán motor tanksapkája, illetve miért van eleve és megmásíthatatlanul kudarcra ítélve az ellenkező nemű partnerek közti szex. Jó szórakozást!

a magyarovi-teszt napja

Anikó már egy éve viszi Levit a hágai magyar oviba, ami kéthetente szombat délelőtt van, és magyar dalocskákat tanulnak, körtáncolnak meg az egyik nő bábozik nekik. Ez iskola is egyébként, és van korrekt programjuk, magyar hagyományőrzéssel meg hittannal, ami eddig konkrétan elijesztett minket ettől az egésztől, de mivel Anikó értékrendjében megbízom, és ő azt mondja, hogy nem annyira gáz és ultramagyarkodó az egész, úgy döntöttünk még a nyáron, hogy Hannival teszünk egy próbát.
Merthogy nyáron volt az az ominózus antiszociális-para, amit Sosó gerjesztett, és ami tutira vaklárma volt, de azért akkor meghívtam Annikát vendégségbe, és azóta Hanni nem akar hazajönni a bölcsiből, ha Annika vagy Celine, az új, ferdeszemű barátnő MÉG ott van. Legutóbb egy fél órán át néztük, hogy hármasban ugrálnak-táncolnak-játszanak az udvaron, míg a másik két kiscsajért megjöttek a szüleik. Azóta Hanni kiadta ukázba, hogy ha jóidő van, ergo udvaroznak, akkor csak zárórára menjünk érte.
Na de akkor nyáron elhatároztuk, hogy jó lenne közösség-építésnek ez a hágai ovi, meg egyébként is, Levivel hihetetlen nagy haverok, kéthetente miért ne járnának együtt oda ökörködni, szóval az idei tanév első órájára, ami most van 10-től, elvitte Anikó Sosót meg Hannit. Én maradtam itthon, mert ez a kettejük programja lesz, ha tetszik a mai foglalkozás nekik, de közben megöl a kiváncsiság ;)
Vicces amúgy, mert három hete Wassenaarban megismerkedtünk egy jófej magyar házaspárral, ahol a nő mintha azt mondta volna, hogy ő tart az oviban vmi foglalkozást, meg múlt héten Barbarával, Tara szomszédjával, aki szintén magyar, és a kétéves Kristófját mostantól viszi majd oda. Szóval kezdenek összefutni a magyar szálak a hágai magar oviban... Majd ha hazajöttek és beszámoltak, mesélek. Addig felrakom a levest főni, és elgurulok a piacra. Kirúgok a hámból.
update: Az első órát tartotta Marianna, a wassenaari nőci, és Sosó szerint  piszokjó volt, a gyerekek nagyon élvezték. A másodikat az a nő, akire Anikó már tavaly is panaszkodott, hogy nem tud mit kezdeni a gyerekekkel, úgyhogy az óra felénél leléptek, akárcsak Anikóék és Barbaráék, szóval maradt egy gyerek a foglalkozáson. Talán kritikának veszik.

csak úgy

level 2 vagyok a buklájnon, most látom csak, hogy rendeltem 5 könyvet, hogy anyám, ha jön, hozza ki. rendeltem még agymenők 2. meg doktorház 1. évadot, azt a dividótól, de ők még nem tudják, mikor viszik. remélem azért anyu ki tudja hozni valamelyiket, hogy legyen mit bambulni esténként három egész héten át. szombaton kánikula volt, 27 fok, itt voltak Anikóék. lementünk a kisjátszóra, én cipeltem magammal a műanyagszéket, és az aktuális játék mellett letelepedtem az árnyékba, míg Hanni meg Levi eljátszottak. vasárnap óta megint zuhog az eső, kisebb nagyobb kihagyással, de ma pl szinte alig akar elállni, és a szél is eléggé orkánikus. ma reggel a közértben elkapott egy kis vacakullevés, azóta időnként fájok, és háromszor voltam már wécén, szóval gyanús a dolog, hogy a közeljövőben kézzel fogható realitás lesz a tesó. amúgy Sosó kijelentette, hogy mégsem tetszik neki a Liza, mint név, úgyhogy megint név nélkül vagyunk. vagyis a Terkára tett javaslatomon elgondolkodott. az nem hangzik olyan szarul angolul, mint a Janka mindezek örömére megyek és alszom egy picit.

az időzítés, ugye....

Hello Eva,  My apologies for not responding sooner however I spoke at length with Nikon today and although they felt you were a strong candidate they would be looking for someone to be office based full time and before the end of the year hopefully.  Michelle said to thank you for your time and that she wishes you happiness with the new baby, you understand that they will look for candidates now and if they fail to find the right person by the end of the year then she will be contacting us to discuss your application then.  Thanks again Eva and I hope everything goes well with the birth