nincs tovább

elmentünk az általunk külön kért, a biztosító által nem is fizetett tarkóredő-mérésre (Down-szűrés), de az ultrahangos csajszi nem találta a tarkót, és valami gebaszt talált a hasnál is, azt mondta, úgy néz ki, mintha a gyerek belső szervei kinn lennének.
felhívta a kórházat, megszervezte, hogy egy fél órán belül megnézzen minket egy doki egy nagy felbontású ultrahanggal.
az Árpi-szerű fiatal pasi nézegette gyerkőcöt, és közben mondta, hogy miket lát, avagy nem lát. nem látott agykoponyát, csak az orrig vagy a szemgödörig van csont, felette nincs, az agy nagy része lifeg a magzatvízben. valószínűleg rosszul záródott a hasfal, mert a hasból kitüremkedő dolgok a belek, a köldökzsinór körbeveszi őket két oldalról, és utána lép csak be a hasba.
nincs esélye.
kedden megyek kromoszómavizsgálatra, hogy megtudjuk, mik a következő gyerek esélyei. ami azt jelenti, hogy a méhlepényből (egyébként az is nagyobb, mint kéne lennie) vesznek mintát tenyésztésre, aztán a sejtenyészetből néznek kromoszóma-festést. eredményhirdetés (hogy van-e törés, triszómia vagy duplikáció) egy (gyakori kromoszóma aberrációkra) - illetve két hét múlva (ha az előző negatív, végignézik az összes kromoszómát). addig azonban bármikor sor kerülhet a terhesség befejezésére, azt majd kedden végigbeszéljük, hogy kiszippantják őt vákuummal, vagy koraszülést/vetélést indukálnak.
további jó hétvégét mindenkinek.

szívás

pár napig nem voltunk otthon, és azalatt átváltozott a lakás: akváriumból szökőkút lett a nappaliban, parkettából tengeribeteg hajópadló. reméljük, hogy ahogy szárad, nem lesz még púposabb - ide-oda pakolgatjuk a könyvespolcot, hogy nyomja le, de esélytelennek tűnik a küzdelem.

dührohamok

sosónak eszébe jutott, hogy tavaly mennyire ki volt zozó borulva, hogy mekkora szívás a gyereknevelés, és asszem tényleg, mi is elértük azt a kort, amikor hihetetlenül fárasztó az egész.
mert persze lehet figyelemelterelést alkalmazni, mielőtt kitörne a nemnemnem után a vihar, de ahhoz friss agy és fantázia kell, aztán ha nem jött be, figyelmen kívül hagyni a nagyjelenetet, ahogy a sértődött fél ledobja az akarata tárgyát, és elvonul a sarokba duzzogni, aztán pár perc múlva, mintha mi se történt volna, átölelni a mosolygó tündérkét.
és ez azt jelenti, hogy az ember napjában többször vesz nagylevegőt, próbál ötletes és kedves lenni, majd nem ordítani, elfordulni, nem nevetni kínjában.
és ez fárasztó, lelkileg.
amúgy az utóbbi héten állandósult a délutáni nemalvás, de szerencsére csendespihenőre rávehető a gyermek, eddig nagy átlagban egy órán át csöndben elvolt, hagyott aludni maga mellett. de az nem túl feldobó, hogy úgy ébreszt, hogy rámászik a hátamra...

és igen, jessssz, vididit, megcsináltuk, hiphiphurrá meg ilyenek

I am very pleased to inform you that your Article, "Automated high throughput mapping of promoter-enhancer interactions in zebrafish embryos", has now been accepted for publication in Nature Methods. Your paper is tentatively scheduled for publication online on Sunday, November 1 at 1:00 PM EST and in our December print issue.
Kedves szerkesztők, kedves bírálók, köszönöm szépen ezt az igen becses megtiszteltetést!
Köszönettel tartozom főnökömnek, Ferinek, aki végignyomta a projektet úgy, hogy közben teherbe estem, és bár jócskán alábecsültük az egészet, valamint annak ellenére, hogy nem olyan eredményeket hozott a projekt, amiket ő remélt tőle, nem adtuk fel, és megcsináltuk, befejeztük. Aztán még azért is köszönet neki, mert ugyan megmosolyogtuk az ötletét, hogy a sztorit kétfelé adjuk el, a biológia menjen a naturebe, a technika meg a naturemethodsba, két nature cikk egy projectből, persze, de aztán a biológia nem őt meg a kezdeti hipotézist igazolta, vagyis nem úgy, hogy az nagyot szóljon, így maradt a methods, mint terv, és ő végignyomta. Kiosztotta, ki mit ír, összeszerte, összeeszkábálta, átírta, és nymota, nyomta, nyomta, míg el nem fogadták. El sem hiszem, hogy tényleg összejött az egész.
És persze köszönet Urbannak, aki nem hurrogott le, amikor az intézeti előadása után odamentem hozzá, hogy az ő szupermikroszkópos cuccait mi is tudnánk használni, sőt, hanem komolyan vette a projektet, de még mennyire komolyan. Mennyit szívtunk a robotkarral, ami adagolta a pléteket a mikroszkópnak, hányszor volt az, hogy engem hazaküldött péntek este kilenckor, hogy majd ő felügyelni a mikit, jól viselkedik-e. Meg persze köszönet a hurráoptimizmusáért, ami mögött azért hihetetlen realitás van, meg a mindig a szája sarkán levő mosolynért, a besötétített, lehűtött mikroszkópszobában elmesélt hihetetlenebbnél hihetetlenebb sztorikért.
És persze Markusnak, akinek éppen nem volt akkor projektje, amikor Urban megkereste azzal, hogy írjon nekünk algoritmusokat. Szegény, hányszor írta át azokat, amíg olyanok nem lettek, mintha egy profi programozó biotech cég csinálta volna őket.
Jochen a következő, akit köszönet illet, most már tényleg sírok a meghatottságtól, aki eleinte csak besegített, mint a többiek, azontúl, hogy laborasztaltársként sokszor kiöntöttük egymásnak a lelkünket, aztán mikor súlyosodott a projekt, és látszott, hogy Ferivel kettesben ezzel nem bírunk, Feri kérésére betársult a projektbe, pedig az angliai átköltözés előtt jó lett volna befejeznie a sajátját. és aztán mindent együtt csináltunk, vagyis sokmindent váltva, hogy azért ne szívassuk meg magunkat, de a meló iszonyatsok macerája ránk hárult, kettőnkre. Ketten nyomtunk végig jópár hónapot heti hat napos kőkemény melóval. És aztán ő vette át a projektet egyedül, amikor elmentem szülni, ő csinálta meg azokat a kísérleteket, amiket a bírálók kértek. Nélküle tényleg nem lenne sehol az egész projekt, sem pedig a cikk.
És persze az egész 222-es labornak köszönöm a segítséget, elsősorban Marcónak, Andreasnak, Yavornak és Songnak, aki zokszó nélkül raktak ki nekünk százasával halakat, szedték ezresével az ikrát, és injektáltak órákon át, heteken keresztül. Simonénak külön köszönet, hiszen ő még sok ezer apróságban is benne volt, a plétöntésben, a halválogatásban, dekorionálásban, a halak kiplételésében és aztán az orientálásban.
-először viccnek szántam ezt a patetikus köszönetnyilvánítást, de halálosan komolyan gondolom minden szavát.-

taktikát váltottam

az új taktika a következő: azt mondom, hogy csendespihenő jön, alvásról szó sincs, csak rászólok hogy csöndben legyen, én meg alvást imitálok. párszor ez most be is jött. bár lehet, hogy nem a csel vált be, hanem a vasárnapi láz miatt volt szombattól hétfőig nagy délutáni alvás.
bezzeg ma, ma már semmi baja, és megint semmi nem volt az alvásból.
kivagyok, lelkileg, nincs erőm ezekhez a csatákhoz. persze nem kéne csatának felfogni, de kibaszottul lefáraszt, hogy mindenre nemet mond, amit csak kérünk tőle. mindenre. persze egy tündér, ha az ember nem szól hozzá, vagy ha az ember azt csinálja, amit ő kér, de ha nem, teátrális sértődés van, ha még mi kérünk valamit, hiszti.
persze, tudom, a határainkat próbálgatja, de könyörgöm, oda már ezerszer elért, miért jó azt tovább feszegetni, nem értem. azt meg pláne nem, hogy miért jó neki hullafáradtan végigpörögni a délutánt.
lehet, hogy délelőtt ki kéne jobban fárasztani, és nem ebédet főzni, hanem rászokni most már tényleg a szendvicsezésre, de az, hogy egy hete nem sütött ki a nap, hogy bármikor eshet az eső (és esik is), hogy a jobb játszó október egytől május egyig zárva, nem igazán tesz lelkessé a délelőtti csavargáshoz.
na, lassan összeszedem magam, aztán kimegyünk megnézni a kacsákat, meg venni kell fogbogyót, mert persze megint egyszerre jön négy foga a gyermeknek.

nagylány

ja, és azt el is felejtettem írni, hogy egy hónap múlva már nagycsoportos lesz a mi kis akaratos lányunk, elhagyja Dikkie Dik-et és Balou-s lesz, megy a nagyok közé. persze lesz három beszoktatós napja, először két óra, aztán három, aztán ott is alszik, még nov.1 előtt. izgis!

vissza a jövőbe

kedden együtt vacsiztunk Williammal, a gimis holland cserediákkal, akiknél másodikban, vagyis 1992-ben vagy 1993-ban voltunk kinn, ciki, de már nem emlékszem hol, és aki egy évre rá jött hozzánk Pestre.
meséltem sosónak, hogy mennyire ciki volt akkor ez az egész, hogy a srác egy hétig nem fürdött, hogy a haverjainak nagy többsége csak Pesten látott először metrót, hogy a mekibe beülve elővették a délről maradt zsömlét, és azt majszolták a hambi helyett, hogy az angolul nem beszélő szülei szigorúan csak egy kekszet adtak a teához, hogy hiába kértem anyukát, ne tíz szendvicset adjon másnap uzsira, mert nem tudok olyan sokat enni, erre tizenkettőt kaptam, stb...
hihetetlen távolinak tűnik az egész, de ez a találkozás olyan közelivé hozta, hogy egészen megrettentem gyerekkori önmagamtól. mennyire más voltam, úristen. elmondhatatlan.

holland

elkezdődött a nyelvtanfolyam az egyetemen, a drága tanfolyam, amiről viszont azt mondják, hogy egy év alatt perfekt lesz az ember, heti kétszer három óra, elég tömény, iszonyat sok leckével. a ma délutáni óra elmaradt, mert az október harmadikai őrjöngést már ma elkezdték, és a tanár jogosnak érezte azt a hozzászólást, hogy délután hatkor már simán meg sem lehet mozdulni a városban. már most behallatszik az utcáról valami nagy dajdajozás.
egyébként a szerdai meg a pénteki órát más-más tanár tartja, ami egyrészt jó, mert kétféle magyarázatot meg rálátást ad a dolgokra, de rossz is, mert kétféle magyarázatot meg rálátást ad a dolgokra, és mert más a kiejtésük.
a csoport egészen kezd feloldódni, bár iszonyat sokan vagyunk (16-an), és ebből három a pasi (egy kolozsvári román srác, egy dán , intézetvezető és egy thai srác), de alapvetően viccesek és nyitottak.
na megyek, nekilátok a leckének, hadd fogyjon.

nem hagy (h)idegen

egymás idegein táncolunk, jelentem nem igazán büszkén, de hát a dackorszak nem a legeslegfelemelőbb korszaka egy gyereknek.
hanna mostanában MINDENRE nemet mond, és nem, nem esem bele a gyakorlatlan szülő hibájába, hogy bármi fontos dolgot is megkérdeznék tőle, mint pl. megyünk fürdeni? kérsz ebédet? ebéd után lesz alvás?
nem, kérem, én csak kijelentek, de ő ellenkezik. pedig hagyok neki választási lehetőséget sok minden másban.
már két napja megy az, hogy ebéd alatt mondja vigyorogva "alvász", én mondom, igen, most jön az alvás, mire ő vigyorogva nemet mond. én mondom, hogy de ebéd után alvás van, tegnap sem aludtál, fáradt vagy, és tényleg, fekete karikák vannak a szeme alatt, annyira kialvatlan, de az akarat mindenek felett diadalmaskodik. átlagban eddig két-három órát aludt délután, ami ha kimarad, nem pótolja be reggel, sőt, egyre hamarabb kel hajnalban, és jön át hozzánk.
szerdán kezdte a nemalvást a bölcsiben, tegnap egy óra próbálkozás után idegbetegen őrjöngve feladtam, és azt mondtam neki, hogy nem is akarom látni, csináljon amit akar, de engem hagyjon most békén. persze nem hagyott.
ma egy órán át bírtam ordítás nélkül, amikor leordítottam a fejét, majd visszaraktam a párnájára, és simogattam a hátát, végre elaludt. nem egy édes győzelem, hogy megint elveszett az önkontrollom.
de mi van, ha elmegy egy óra mesével, összebújással, gyengéd unszolással, és semmi hatása? mit lehet ilyenkor bevetni?
persze vissza lehetne rakni a rácsoságyba, és hagyni üvölteni. de azon már fél éve túlléptünk, ott nem tudott aludni, mert állandóan beverte a fejét a rácsba a nagy pörgés-forgásban...
tanácstalan vagyok, fáradt és ingerült. össze kéne szednem magam, és úgy maradni.