A múlt hét legviccesebb mondatai közül a legszebb ez a szombat esti példány volt:
3 díjé van, most éppen C. Templar kever.
Mindez egy privát partin, amikor éppen az egyik legnagyobb favorit DzK ment. :-)
(Őt egyébként azóta imádom, amikor egyszer otthon náthától fulldokolva ötpercenként eszméltem fel álmomból, estefemet hallgattam, és annyira nekem való, iszonyatosan jó zene ment egész délután, hogy beírtam megkérdezni, ki műveli ezt velem. Persze hogy o volt.)

Nagyon rég nem voltam ennyire frenetikus házibulin. Annak ellenére, hogy Jucus bealudt, G. meg az első perc után haza akart menni, magával rángatva Verocskát. Egyszerűen minden klappolt: a zene annyira isteni volt, hogy az elmesélhetetlen, a Pepe-féle (konyhai neonnal spékelt) sarki fény ütött, mint annak a rendje, a ropi a nagyon jófajta, tömör, retro-típusból való, ismerősök jó arányban + a velük mindenhol összeakadok, százszor látott, de nem ismert buliarcok. Ismeretlenekkel való összespannolás összesített eredménye négy, a rég nem látott (persze hogy voma) ismerősökkel való összefutás pedig közelít a végtelenhez.
Emlékeim szerint atomjaimra estem szét, úgyhogy fél ötig kis megszakításokkal táncolnom kellett, nehogy az atomok rosszul kombinálódjanak vagy esetleg leüljenek. A metro nem tett jót nekik, valahogy mégiscsak rossz konformációban értem haza.