Nem vagyok hajlandó arra, hogy más alantas öröme legyek. Akkor sem, ha nála ez a rendje a dolgoknak. Akkor sem, ha csak azokat tartja meg, akik fölött felsőbbrendű lehet. Idáig ragyogóan játszhatta a nagyfiút, érezte rajtam, hogy félek tőle, meghunyászkodom előtte. Elég volt. Vagyis inkább sok. A hetente felröppenő fenyegető hírek, a többiek hetente ígérgetett elmegyekje. Szombaton K. adagolta szép lassan, hogy mihez kezd, ma délután meg S. Nem bírom kiakadás nélkül hallgatni mások bajait. Rámrakódnak, és összenyomnak.
Egyébként igazuk van. Ez a hely vonzza azokat, akiknek eleve van valami problémájuk, ami itt burjánzásba kezd. Innen mindenki menekül. De Pók mintha lebénítana, mozdulni is alig bírok.
Egyébként is érzem, hogy a február végi határidő valami komolyat, szigorút jelent. És bármit is fel tudnék addig mutatni, nem lenne elég neki. Ha fel tudnék mutatni. Huh.
Várok egy választ. Egy levélre. Nagyon.